Resuena la música…

(Traductora: Izaskun Pérez, Enikő Mészáros)

Resuena la música a mi alrededor,
como un barullo de ebrias abejas,
borrachas al olor
de la luz de las lámparas.
Entre amapolas que se inclinan ante mí,
cual muchachas jovencitas,
se sonrojan los torpes sonidos.
En la ciudad subterránea
corren las mañanas por los fluorescentes,
las magulladuras de sus delicados cuerpos
siguien albergando, horas después,
retazos de noche aquí y allá.
Todo se asienta aquí
sobre idénticas bandejas de cristal:
en la cintura de las personas, el cinturón,
y en sus teléfonos
las noticias que van de boca en boca.
Todo resbala
hacia esta llanura motorizada;
fuera de la esfera de cristal,
hace días que se eleva
un cementerio de paraguas,
ya que, a su cobijo,
ya no hay lloviznas desordenadas
ni salvajes tormentas.

Eredeti magyar szöveg:
Juhász Anikó: Dong a zene…

Dong a zene körülöttem,
mint korhely darazsak, kik
lerészegedtek a
lámpafény illatától,

a felém hajló pipacsokban meg,
akár egy kamaszlány,
pirul az ügyetlen hang.
A földalatti városban fénycsöveken
szaladgálnak a reggelek,
testük sovány, a horpadásokban
néhány órára itt-ott még
megfér az éjszaka;
egyforma üvegtálcára
települ itt minden:
az ember derekán a szíj,
telefonjában
a fültől fülig pattogó hír,
mind rácsúszik erre a
motorizált síkvidékre;
az üveggolyón kívül meg
napok óta felfelé terjeszkedik
az esernyő-temető,
hiszen ott benn már nincs
rendetlen csepergés,
és nincs megvadult vihar.

Duino

(Traduzione di: Stefano De Bartolo)

Dio mio, a Duino i gabbiani
trovano sempre il mare,
e dai versi che si allungano
dietro le pareti di vetro fuoriesce di nuovo
la tristezza,
il terrore nascosto nei sotterranei del castello
e negli elmetti di guerra
ci fissa incuriosito,
sul campo di battaglia
hanno lasciato sotto di sé
i soldati,
dalla cantina una marea di sangue
è colata nel salone rosso,
e gli uomini sanguinanti si sono sdraiati
nelle custodie dei violoncelli,
Lassù, da te, Dio mio,
i secoli si toccano,
minuti, attimi e millenni
in un unico groviglio…
sulle pareti rocciose il Sole
che si bagna ogni pomeriggio
nel mare porta i ricordi delle
donne e conserva a lungo nel profondo
delle cantine il disfacimento del corpo,
Dentro di te, Dio mio, attraverso
i filamenti nervosi che
passano nelle poesie,
dai soldati dell’esistenza
una via vorticosa conduce
al poeta elegiaco, sulla quale i gabbiani
svolazzano e a volte interrompono
cortili di cemento come panchine,
e i proiettili in volo
intorno alle teste…
Quale paura si è insinuata

nel profondo delle cantine e quale
macchinario atemporale si è formato
sulle impalcature che raggiungono
i cieli delle elegie?
Quale sabbia scricchiola
sotto i nostri passi mentre procediamo
lungo le strade? Dio mio, nella polpa
del tuo frutto ancora oggi
passato e presente
girano insieme, senza tregua.

Magyar eredeti szöveg

Juhász Anikó: Duinó

Istenem, Duinóban a sirályok
még mindig találnak maguknak tengert,
s az üvegfalak mögé húzódó
verssorokból újra ki-kicsap
a bánat,
a kastély alagsorában meg
a háború sisakokba menekített
rettenete bámészkodik felénk,
még a csatatéren
elhagyták ők
maguk alól a katonát,
a vörös szalonba a pincéből
tengernyi vér futott át,
s a csellótokokba is befeküdtek
a vérző emberek,
ott fenn, nálad, Istenem, a
századok mindig összeérnek,
perc, pillanat és évezred
egyetlen gomolygásban…
sziklák falán asszonyi
emlékeit is hordozza a
délutánonként tengerben
mosakodó Nap, s a pincemély
hosszan tárolja a test enyészetét,

s benned, Istenem, akár a
versek mindenen átfutó
idegszálain,
a létezés katonáitól
az elégiák költőjéhez örvénylő út
vezet, melyet sirályok röpködnek
körül, s olykor megszakítanak
padokat kínáló betonudvarok,
s megszakítanak fejeket
körberepkedő golyók…
Micsoda félelem húzódott le
a pincemélybe, s micsoda
időtlen gépezet formálódott
meg az elégiák egekig elérő
állványzatain?
Milyen homok csikordul
ma is az utakat járva lépteink
alatt? Istenem, gyümölcsödben,
annak húsában még ma is
szüntelen együtt forog
a múlt és a jelen idő.

Landscape with birds

(Translator: Lujza Vízi)

Somewhere the birds always fly,
somewhere time always moves…
a ski boot slides down on the mountain
the mountain ribs are not released
by the snow until tomorrow
because now there is still room for winter,
even now he breaks it from the trees
the songs of the birds
climbing out too soon,
he scrolls the icy wooden barrels
next to the pebbles,
he has the desires that round wire
the oak fence,
he beats what the slightly
scarred spring
can’t pin on him as jewelry,
he owns the inventory and
he also takes care of the day after tomorrow,
because
somewhere the birds always fly
somewhere time always moves…

Eredeti magyar szöveg:
Juhász: Anikó
Tájkép madarakkal
Valahol mindig repülnek a madarak,
valahol mindig mozog az idő…
egy síbakancs csúszik a hegyen
lefelé, a hegy bordáit csak holnap
engedi el magától végleg a hó,
mert most még helye van a télnek,
most még ő töri le a fákról a
túl hamar kikapaszkodó madarak
dalait, ő görget kavicsok mellé
jeges fahordókat, övé a vágyakat

körbedrótozó tölgyfakerítés, ő
vermeli el azt, amit ékszerként
nem tűzhet magára a kissé még
ijedős tavasz, övé a leltár és
övé a holnapután gondja is, mert
valahol mindig repülnek a madarak,
valahol mindig mozog az idő…

Avions

(Traduit par: Katalin Grogg-Szabó et Lujza Vízi)

Là, au bord de la ville les bunkers de l’âme
devenaient déjà plus hauts,
et le soir venu, des sons inconnus s’accroupissaient
sur les bouts des bottes,
la nuit aussi s’introduisait chez nous,
c’est en vain qu’elle prenait garde,
elle laissait tomber sans arrêt
les avions dans des buissons,
et le silence sorti de nos bouches devenait leur tombeau,
puis la pelle céleste est aussi apparue,
elle rassembla
les os dispersés,
suspendit les âmes tombées
sur d’autres avions,
car les avions volaient sans arrêt et
emportaient avec eux
les rubans du temps aussi, de longueur d’homme.