(Traductora: Izaskun Pérez, Enikő Mészáros)

Resuena la música a mi alrededor,
como un barullo de ebrias abejas,
borrachas al olor
de la luz de las lámparas.
Entre amapolas que se inclinan ante mí,
cual muchachas jovencitas,
se sonrojan los torpes sonidos.
En la ciudad subterránea
corren las mañanas por los fluorescentes,
las magulladuras de sus delicados cuerpos
siguien albergando, horas después,
retazos de noche aquí y allá.
Todo se asienta aquí
sobre idénticas bandejas de cristal:
en la cintura de las personas, el cinturón,
y en sus teléfonos
las noticias que van de boca en boca.
Todo resbala
hacia esta llanura motorizada;
fuera de la esfera de cristal,
hace días que se eleva
un cementerio de paraguas,
ya que, a su cobijo,
ya no hay lloviznas desordenadas
ni salvajes tormentas.

Eredeti magyar szöveg:
Juhász Anikó: Dong a zene…

Dong a zene körülöttem,
mint korhely darazsak, kik
lerészegedtek a
lámpafény illatától,

a felém hajló pipacsokban meg,
akár egy kamaszlány,
pirul az ügyetlen hang.
A földalatti városban fénycsöveken
szaladgálnak a reggelek,
testük sovány, a horpadásokban
néhány órára itt-ott még
megfér az éjszaka;
egyforma üvegtálcára
települ itt minden:
az ember derekán a szíj,
telefonjában
a fültől fülig pattogó hír,
mind rácsúszik erre a
motorizált síkvidékre;
az üveggolyón kívül meg
napok óta felfelé terjeszkedik
az esernyő-temető,
hiszen ott benn már nincs
rendetlen csepergés,
és nincs megvadult vihar.