Éjfél óta várok rád – mondta a halál,
nagy finálét akartam frakkos kiszerelésben,
sötét pettyes nyakkendővel, s most, tessék,
a spájzban ácsorgok, s lesem, akár egy
megvadult gyermek, a bébikaját. Halló
– szól az égi diktafon, itt egy dupla
whisky jéggel még tíz órás rendelés
volt, s a pincér a tálcával úgy maradt el,
ahogy – halál előtt – már pláne nem szabad.
A fákon a lecsüngő levegő; az ősz
akkora erővel hajlítja meg, hogy
szinte száraz levelet formáz benne
az oxigént sietve elhagyó
széndioxid.
Az elemek kavargásában az ügyetlen
idő keresi az egyenesebb utat,
perceket potyogtat valami
nejlontasakba, s nem tudja,
hogy szökhet rá a táj a kamera szemén
át arra a vékony szalagra,
aminek otthona egy műanyag ház
s kerítése a csontszínűnek
megálmodott műanyag fogazat.
A város utcáin reggelente a kirakatok
néznek szembe először egymással,
az egyikben egy bábu meztelen combján
gördül lejjebb a nap, a másikban
egy óra bőrszíjából bújik elő a
vágóhídra hurcolt állatok idővé vált
sóhaja, a harmadikban meg CD-lemezek
mögött ágaskodik egy porcelánfiú.
Mellette könyv. Verset képzelt belé
egykoron a mester, kinek kezében
porcelánná vált a köd, a vágy és tán még
az arany is – porcelánnal áldozott ő
a nagy Istennek, s csupán a porcelán
koporsóktól rettegett.
S a porcelánfiú, kezében a verseskönyvvel,
egyszer csak érezni kezdi a fényes héjú
versek lélegzetét, s ahogy ujja hegyével
megtapintja őket, reped a héj, belülről
út nyílik kifelé, s immár ütemre táncolva
lépked elő az, ami eddig bent volt,
az eltitkolt Európa, az a legbensőbb,
a rejtett zugokban felnövő.
S jönnek és újra élni vágynak a
torzóban maradt s csatákban földig
döngölt házak, új tüzekre kapnak a
kínnal elharapott szivarvégek, a kalap
a meginduló esőben ekkor már
valóban helyére kerül, s betölti, végre
betölti korábban elképzelt funkcióját,
az utakon a kátyúk már nem fél repedések,
minden sejtet alapokig hatolva
elpusztít a kemo… És a lélek zöld robbanása
is messzire hatol: a járdákon vígan
csúszkálva telet kerülget, ropogós könyveket
s még ropogósabb képlemezeket
telepít a járdaszigetekre, s lesi, hogyan válnak
felhőkben repülő fémes pegazussá
a tegnap még báli illatok alatt kocogó,
kemény kövekre kihajtott fiákerek.
Egy mobiltelefon ugrálni kezd az
út szélén, pattog, rohan, hír érkezett
bentről, és ő szóra éhes gazdáját keresi.
A porcelánfiú meg füstgomolyos kiskocsmákra
vágyik, ahol az üvegpohár csak egy pillanatig
él, ahol az öreg pincér az új DJ-muzsikással
a kukák ürítése közben mindig összenéz,
ahol a pizza oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó
lélek, s ahol a terítőn a borfolt a
haldokló agy parányi vércseppjévé válik,
ahol a verseskönyv testébe mozgékony,
halandó élet költözik, ahol a bordára ráépül
a hús, a húson mint apró duzzanat
kivirágzik a lélek, ahol a lányok szoknyája
hajnaltájban az ég fogasára lebben,
ahol a hollók csőréből
a dal a testes virágágyásokra
fekete karcokat húzva ráesik, ahol a
telefonból a tömeg csak lassan és szépen
araszolva lépked elő, és a kagyló,
míg tartja a porcelánfiú, a hangokra
figyel, fekete héjait összehúzza.
S ahogy figyel, …figyel ott benn meg kinn,
egyszer csak hallja azt is, hogy lélegezni kezd
– botolva vágyak macskakövein – a felnőttebb nővé
érett Európa, kezében telefon, asztalán pizza,
oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó lélek,
a testes virágágyásokon vért még nem
szimatol a veres homlokát már égbe emelő
pipacs, az öreg pincér meg leszedi az
asztalokról az üres tányérokat, s ahogy
koccan az üvegpohárhoz a tányér,
mintha egy hegedűszó futna bele az
éjszakába, a szalvétán meg egy nő
szoknyája az ég fogasára lebben,
s már kánkánnak örül az úr, aki nemrég
még egy koldusnak dobott némi pénzt,
de azt már nem mondhatta mellé, hogy
uram, ó, uram, bon soir; s ahogy távozóban a
tükörhöz lép, látja, a zenész a zongorát
hangolja, s amikor leül a hangszere mellé,
még az Istennel beszélget. Ám azt már nem
látja, mégis tudja, hogy a sok éhes kavics
odakinn mint gurul összevissza, mint
koccan egymáshoz ebben a vándorlétben,
ahol autók siklanak egymás mellett
szótlanul, ahol repülők repülnek
egymást mellett egyre hevesebben,
ahol az újságok standjaikon úgy csepegtetik
egymásra a híreket, ahogy cseppjeit az eső
és cseppjeit a méz; s Európa haját
fújni kezdi a szél, telefonjába
hangok futnak, s onnan hangok törnek
elő, a pizza már melegebb, mint a
jövőbe párolgó lélek, már melegebb,
mint a vékonyka tűit földre szegező nap,
a hajnal meg az ég fogasain fennakadt
szoknyák mögül már előtűnni látszik,
de mintha a hajnal pirosával korom
is hullana alá. S már kormosabban siklanak
az autók egymás mellett szótlanul,
és az emberek a telefonba sugdosni kezdik,
hogy ez itt, ez itt még nem a mi alkonyunk,
ez csak az óceánnal ölelkező Nyugat alkonya.
Esőcella. Úgy látszik, az Istennek
kockázni támadt kedve. Aztán meg
újságot olvas, az ébredő emberek
lelke számára a napihír.
A könyv ünnepére készülnek most
a standok. Két könyv – a nyomdából
épp csak kikerülve – még összebújik,
gerincükön már nem olvadt arany
a szerző neve, hanem bőrkötésbe
átmentett egyszer-volt vagy talán
most már lesz… ki tudja, oly vékonyka
az idő szalagja, és folyton megreped,
foltozni kellene talán már őt is.
Amott egy másik könyv, pipiskedve
simogatja egy gyerek, s mikor a jeges-
medve fejéhez elér, egyszer csak hó
hull a kezéből… és a jegesmedve
elindul, kiszáll a képből, s megy,
megy egyenest a gyerek után,
s viszi magával a betűket is, húzva
igen, húzva őket azon a
korcsolyapályán, amit a didergő hó
feszített ki a könyv és a lentebb
mocorgó, koszlott kis szandálon
is megálló, kíváncsi élet között.
Benn a fák vonultak újra, vörös-
fenyők és fémes jegenyék, s tőlük
két versztányi útra bukfencet vetett
négy fehér darázs s az ég. November
volt, a templomok fakultak, a száraz égre
száraz nap hajolt, s aztán egy kimért
lendüléssel a kerítésre ugrott rá a hold,
megbámult néhány macskahátat, s látta,
az egértől máris részegek, s úgy vitte
tovább a pengeélű házat, hogy közben
még kettőt léphetett. Kettőre volt az utca,
s kettőzve volt a vágy, a kettőben mindig
benne ült a másik, s aztán belőle vált ketté
a tárgy. A késen is kétélű a penge, ahogy a
testre néz hosszan elfeszengve, hisz földet
túr, mikor az égre ásít, s már magában is
mindig kettévásik. Két diót tör fel, ha a
kamra lomja árnyékot vet az aranyalomra,
mit a Nap hordott oda rendre, hogy
benne az életnek teljen sűrű kedve.
És az alomnak fülledt melegében a
kék penge ereje teljében kettészakít
még néhány aranyszálat, hogy
így kettőzze meg bennük a vázat, s
így villanyozza őket fémlángokba gyúlva,
aztán meg ráejtse az aszfaltra újra, s hogy
így legyen legvégül kettő az ének, hisz
egy készül a sorsnak, egy a vers terének.
Itt élnek még a jelen idő szereplői, madarak
és oroszlánok, s mindegyik saját énekre,
saját történetre vágyik. Az alkonyat mélységeit
még csak rakosgatják magukban erre-arra, ahogy
a szél szállítja örök bölcsességben és örök nem
tudásban templomok tornyaira s minden régi meg
új küszöbére a gyanútlan homokot. Amit nem tudnak,
az még nem bántja őket, nem töpreng rajta szívük sem,
és a délutánokat az öreggé nem teszi. Mozdulataikban
szőlő érik, vágyaikban dallamos kannákban must csorog,
s még nem kiszámítható, nem sokszorozható számukra
a sötétség hullámverése. A halál jelentősége szemükben
úgy csapódhat minden másba, ahogy a homok porlik
szét a kézben, s ahogy a szemhéj örök mozgása lép
túl az árnyékba merített partokon. Hol az erdőben a
magány, hol van ő ott, ahol a szó az erdő létét mondja?
Míg egyiket keresed, elveszíted a másik rokon létét,
csak a szó kóborolhat a kimondott csúcsokon. Köszönd
fát vagy köszönd az erdőt? Erdőben gömb, az együttlét
egyik archetípusa. Rázárva… akár a kék egek. A vak
természet tarka párbeszédei. S köztük az idő mint fürge
gyík; aranyló hátán csak emlékként ül meg a mészkövek
csöndje, folyton újranöveszti létét. A történelem üveg
vidékeit lecsúszó mozdulataiban hordja, a hajnaloktól
az estékig rohan, mintha tovább cipelhetne bármit is attól
a gyökértől, ahol az megfogant. Micsoda homokszemeket
hordoz lábunk, s micsoda kések szünetjeleit iktatja
közé a tudat, ha a fiókban nincs szó a tettre? A képzetek
neonfényein szűrt rendben szivárog az idő, a külvárosok
térképeitől önarcunk metszetéig hányszor és hányféle
módon juthatunk? Halott vagy élő? A tengerekben
búvárok vagyunk, védőközeget illesztünk önmagunkra,
hogy legyenek körmeink a vízhez. De vajon mi magunk
vagyunk-e az általunk épített utcasarkokon? S emlékeink
védőruhák csupán, a gondolkodás papírhajói, szótári
kellékek a hús-vér hétköznapokhoz, vagy úgy kormányoznak
csendben mind közelebb önmagunkhoz, akár a felfelé
törekvő léghajók, melyekből mégis minden a föld felé
esik? Hajnal van, a tegnap rácsain ma még egy nap át-
iramlik hozzánk, a Dunán s a Tiszán valakik hajóba ülnek,
a hidakon motorizált pillanatokban közlekedik a jelen,
s bennük van mint modern pacsirta… a feltörő idő.
Üvegarcok, szikravázak,
a csésze herendi,
de jó lenne egyszer végre
az égben kerengni.
Csillagporban ebédelnék
szállongó rizskókot,
csillagoktól messzebb vinném
az álmos kispockot.
Holdsalátát felhőízzel
kóstolnék én többször,
és a Naphoz sütni járnék
napjában vagy ötször.
Piros hátán rózsahúsok
gyorsan lángolnának,
egyet sütnék önmagamnak,
egyet meg Holdjának.
Együtt lenne aztán végül,
piros, fénylő, üveg,
ez lenne ám az igazi
gyűjtögető szüret.
Zöld békaemberek a bunkerek,
s úgy úsznak a mozdulatlan
tájban, mint levelek a repedt
vízsugárban, maguk alá húzva
a testesebb levegőt. Ujjunkat
nyomkodjuk a mába, e visszafordult
vulkáni tufába, s csinálunk magunkból
lélegző Pompejit. Fatuskót görget egy
medve, jön az erdő is, homályba
kötözve, két lécből alákerítve
lába. Az időhöz egérfogak érnek,
a percek mint széthagyott edények
zörögnek, ha melléjük hever a
bánat. Az alkonynak nőni lesz
kedve, s úgy lendül szét – még
nappalba tekerve – akár a gyerek,
ha vénes nagyot ugrik. A fákon
az ég lánca játszik, köztük az
Isten, ki naponta átlátszik, s mosolyát
gyűri a ködbe. A bunkernek templom
a háta, fehér vulkán, megszilárdult
váza: az öröklét áldozóedénye.
A léceken fölbillen a nappal, az idő
építve térből is – sorjázó agyaggal,
felszínre hozza bennünk Pompejit.
Ujjunkból, Isten, fatuskót vághatsz,
nemzhetsz is magadnak gyereket,
százat: a fákon az ég lánca játszik.
Az időhöz egérfogak érnek, a
percek mint széthagyott edények
zörögnek nappal, zörögnek este is.
Azt az arcodat soha nem felejtem,
mikor az orvos mondta a halálos
ítéletet, s a te szemed eközben szinte
nevetett, mert Te mindebből már csak
azt hallottad, azt érezted, hogy most
már hazavihetnek, s itt, itt többé nem
kell lenned, elhagyhatod a kórházi napi
rendet s azt az ablaknyi Tiszát mögötted,
hazajöhetsz az otthoni utcába, ahogy
szaladtál egykor a villamosról leszállva,
miközben két karod cipelte a körtét,
almát, úgy bontottad le erről a pillanatról
a szorongás minden riadalmát, olyan
voltál, mint a kinyíló fehér liliom, akit a
halál terhe már csak fűszeres illatával
nyom; s köszönted ezt a hazautat, s
mintha a kitárt életbe mennél azzal a
régi, könnyű lábbal, gondolatod is halk,
ujjongó zenét játszott a halálgitárral.
Lejjebb ereszkedett az ég,
azt hittem, benne megkapaszkodom,
cipőim kis repülői benne
majd hegyesen és biztosan járnak,
felhők ágából rám eső nem csurog,
madarak feszítik ki alattam a járdát,
s taxit sem rendelnek maguknak
az előttem igyekvő angyalok.
Kecskeméten kecske vonult,
billegett a földön,
s több száz éves lett a város
sok harmatos őszön.
Szőlő rohant, homok futott
aranyvárosokban,
s hol folyónak medre nem lett,
megült a homokban.
Barack virult, fénylő bőrén
narancsárnyak úsztak,
égő nedvén pálinka nőtt,
s fakultak a múltak.
Petőfinek, Jókainak
itt volt iskolája,
s pennájukon az életnek
nőtt még száz virága.
A zene is otthont kapott
a mozdonyok mellett,
ahol Kodály Zoltán játszott,
ki muzsikán edzett.
Mindezt naplók tudják, mondják,
mit eleink írtak,
édesanyám füzete is
őrizte a múltat.
Aranyhomok most a város
ékes szállodája,
vendéglátó és kiáltó
nagytemplom órája.
Ezért, ha a hónak egyszer
kedve lenne hullni,
Kecskemétre gyertek ti is
aranylón barnulni!