Szükséges
Szükséges volt a hivatalos stílus.
Száraz volt, kimért, akár az ablak előtt a
homok; a kavicsokon az üres körülmény honolt,
szürke volt s vizes, akár a mocsári hód,
s némely szavával a halált is elkerülte ott.
Archives
Halálod hajnala…
Mi történt ma hajnalban?
Halottá hogy lehettél, hiszen
a Nap a szoknyáját éppen csak most
emeli ablakunkba, s a szitakötő
szárnyát is dalolva emeli a szél…
S hogy állhat meg benned az idő,
amikor körülötted minden csupa
neszező, igyekvő rohanás? Te
mindig itt voltál, hát ott most
hogy lehetnél? Csak most öblösödik
bennem a semmi, s bármi, ha jön,
már csak oda telepszik, ahol az
utak nélküled futnak tovább…
Fák
Ebben az utcában is felépültek a
házak…
Kezdetben,
kicsit keletebbre tekintve,
japán selyemfenyőket
kívántak maguk elé a
magányos macskakövekre,
majd beérték volna a szelídebb
tekintetű lucfenyőkkel is,
ám egy vörösfenyőt szállító
kocsi úgy parkolt le az
utcában, hogy onnan őt már a
legvadabb erejű szél
sem mozdította volna ki.
S ettől kezdve a japán selyem-
fenyőket elfeledték már a
tűk is a zárt gondolkodású,
fatáblás ajtók mögött…
s amikor elszánt asszonyok
kezében mint futó fénydárdák
naponta fel-alá jártak,
már csak a házak közt megbúvó
utcák rég ismert vonalát,
pontos késhegyeit látták,
és már csak azokon
szaladtak fel
olykor a messzi égbe…
az emberek meg
útlevelüket a megszabott
időben magasra tartva
félve tudakolták, hogy
a határon túl él-e még a
Bornmüller jegenyefenyő.
A bolt
Egy asszony lép ki a boltból,
kezében mint csukott száj a szatyor.
Együtt haragszanak.
A nő kabátjára haragja
odavarrva, oly nagy, hogy akár a
zsebéig is elér, s már nyomot hagy
maga mögött a kövön is. A szatyor meg
olyan, mint az asszony, bőre a méregtől
ráncolódik, benne levegő tolakszik
kifelé, szája keskeny, akár a fázós Nap
a megkövült város felett.
S csupán a bolt az, ami a harag
kapujában is áll-áll rendületlenül.
Akár egy sáska…
Akár egy sáska, úgy mozgatja előttem
leveleit egy növény, morog, azt mondja
száraz fenn az ég, s mint porcelánok,
úgy törnek tegnap óta az ágak a
bokrokon. Ő meg nedvességtől csöpögő
füveket szeretne, azt, hogy a kertben
még éjjel is kinyíljon a tearózsa, a víz
minden fodrán külön fusson át,
a földeken az utak bögréi szomjasak
ne maradjanak, a halott asztalán
teli pohár magasodjon,
a veréb minden ugrásánál egy
pocsolya legyen, a szomj morgása
hallgatássá csituljon, teli legyen a
vizek megtalált örömével, akár egy
végleg megnyugvó felhődarab.
Ez itt a kendőd…
Ez itt a kendőd, de már
nem védhet meg a széltől,
ez itt a föld most, de már
nem választ el az égtől.
Ez itt a kezem, élő,
de téged meg sem foghat,
ez itt egy farönk, fa volt,
s most őriz egy halottat.
A zenekedvelő jeges függönyök
Ez a jelenkor modora – mondta némi
hallgatás után –, most mindenki ezt
veszi fel, ahogy elhagyott tél után a
tavasz keresi a szemet gyönyörködtető
zöldet, s örül, hogy a fagymarta földeken
feltűnik aztán a hóvirág. Visszatarthatatlan
most már a nyár is, nem gondol az elhagyott
ruhadarabokra, kész a szolgálatra ő is, s
elismételgeti magában azt, amit már tavaly
ilyenkor is megcsinált. Egy darabig ír,
szántásokat rajzol a földek ívére ott lenn,
virágot tűzköd a lomb hegyébe,
mintha csak vendéget várna ő is, valaki
nagyon kedveset. S ha a program minden
részlete lefutott, s ágbogait üríteni kezdi az ősz,
és magába komorodik sík vidékein az Idő,
újra jöhet a tél ékes ceremóniája, újra jöhet
hideg mellé az emlék mint élvezet,
előjöhetnek a zenekedvelő
jeges függönyök, elő a tér szűkített
árbocos hajója, mintha ő lenne egyedüli oka
annak, ha belül a gondolatcsokrok is szűkebbre
vágva, ha keskenyebb nyílásokon leng az ajtó,
s késik a frissebb híradás, mely tudatná,
hogy ez itt már nem a halál helyzete.
A repülők tövén…
A repülők tövén megnőtt a csend,
mikor a pilótába beszállt a bogár…
de aztán újra kikeltek a leejtett
tollakból a madarak, s az égbolton
rákarcolták a felhőkre az ember
száguldását, majd kinyílt a füvek,
fák öröme is… az anyák leveleken
ringatták a csecsemőket, s a
meggyfákon ágról ágra ugrálva
egyre felnőttebbé vált a Nap,
a házakban kevésbé görbült
a betonfolyosó, a katonák
csizmájából néhány pillanatra
még a béke is kivirágzott, s
Aegopolis derűjét a költők
ráhintették a hétköznapokból ki-
hajló, fáradt könyvlapokra is.
A koncert…
A koncert, a mikrofon, az ének,
a falon fények…
s csak távolban lengedeznek
akasztott emberek,
az utcán rongyokba takarva
kopott istenképek…
s már a forradalmat is elütötte
egy tankot tologató,
háborút játszó,
lassan felnőtté érő
katonasereg.