Jelen idő

Amikor álmodtam,
fényes volt az égbolt,
s a Hold sem volt
koszlott cipő,
csillagok képein
növekedtél naggyá,
de aztán mögéd
lépett a jelen idő.

Aegopolis

A csendben álltunk. Kémleltük a
jövőt. Az égen levegő-zsákok
közeledtek felénk. Az egyik a
város zaját hozta, s leejtette
a mező moccanatlan víztükrére,
oda, elénk. Nem volt sem Dunánk,
sem Tiszánk, csak álltunk feszesen a
kettő közén. S ott, az igyekvő
Aegopolisban, ahol
homok aranylott,… pillangót
magából nem kibontó féreggé
vált a kettőnkben csúszkáló remény.

Repülők köröztek felettünk.
Tanácstalannak látszó, megkergült
égi bogarak. Az ejtőernyőkön a
jövő hintázni látszott. S nagyot
huppant egy égre kapaszkodó,
várost utánzó fa alatt.
S megszólalt a gong,
tragédiát alapozott
a város szélén megrendezett,
ünnepnek induló kecskejáték.
A városban a növekvő szőlő
Istene otthont kapott,
te meg egy perc alatt
ünneptelenné tetted magadat.

Mosogató

Egy folyosóra emlékszem,
onnan nyíltak a magukba
forduló szobák,
kinn,
az ablakok előtt
repülő-forma nagy bogarak
döngicséltek, s benn
a folyosó hideg kövein
indulatból indulatba
járva vonultak
nap mint nap a katonák.

A ház előtt egy füves udvar,
csizmák elől futott
messzire egy
veréb; anyám lelke
érzékeny úri
porcelán volt, s mellette,
apám, a te szívtájékod –
ágbogas volt, levélkét
hozott, s hogy kerítés
mellette ne nőhessen,
az aszfaltútra tért.

S hoztál kérő virágot is,
ha anyám bodza-kezén
megsúlyosodtak a
gondok, de előtte te
intézted úgy,
hogy megszólaljanak benne
még tavasszal is
a télből kilépni
alig tudó,
mázsányi súlyokat
fel-le görgető
vészharangok.

Nyelved oly mézes volt,
hogy kaptárnak használta
már a kényes
méhcsapat,
ám kezed is ütött olykor,
ha úgy gondoltad,
hogy ütés növeszt
fel szép magasra
tűrő alázatot,
és fog vissza
hályogos erővel
lázadó, síró hangokat.

S hol voltam én? Ültettél
szavaddal nyárba, télbe
és magadhoz is fogtál
néha, de ez oly
ritka esemény volt,
mint ahogy ritkán lesz
királlyá a sárosabb
életbe átvarázsolt,
bőre udvarába
belepréselt,
onnan időnként
kilépő, megváltást váró,
mesebeli béka.

S bár már elhagytuk
kétezret is, és sejtjük,
mi az, hogy emlék-kamera,
sőt azt is, mi a virtuális,
gyermeknek
mégis a szülő a
legállandóbb udvara,
s ha őt, őket
nem találja,
a konyhában, ott,
az asztalon sír, nyüszít,
s alig tisztít már
a mosogatótál is.

Képvilág

Egy kép volt.
Szakadt szélű.
Fekete pöttyekkel
illették a legyek.
Egy ideig a
táskámban
hordtam,
hogy amolyan
apa kísérte
gyerek legyek.
A falon a kép,
amit te rajzoltál,
objektiváltad magad,
a keretből sok
kép kihajlik,
de a múltjuk
az folyton a
faképű lécek
között marad.

Tudtad, hogy Budapest szerelmes volt beléd?

Tudtad, hogy Budapest szerelmes
volt beléd? Szerelmes abba a
csupa csont, törékeny lányba,
akinek ölelni – anyját elveszítve –
már csak Budapest maradt?
Aki ott álldogált.
Kaparta a kabátról a foltot.
S lábára csak éjjel
álmodta rá a fehér kopogású,
elegáns cipőt.

A lódenkabátján mindig
átfújt a szél, s a vakolat
mellé rendre lehullt a
levél, s cserepek
képződtek az emberek
száján, ha a szó arra
terelődött, mit rejthet a
mészfal mögött a ház,
s hová igyekszik a
hegyeket megkerülő
omnibusz.

S láttál az évek múlásával
folyóban rózsát, margarétás
halat, s láttál kagylókat,
melyeknek héjait csak a
megindult képzelet
és a te ujjad
feszíti szét;
s mi ott a vizekre
mint fantázia tapadt,
úgy cikázott,
úgy cikázhatott,
ahogyan magát a szerelmes,
a legszerelmesebb vihar teríti szét.

S Budapest megszeretett
téged, azt a gyermekből
felnőtté formálódó nőt…

s mikor a házak kapuján
a félelem mint szennyes
homály ingott, ő a
te tisztaságod
feljebb,
a képzelet
emeltebb tereire
repítette szét.

A háború

Mottó:

(az I. világháború áldozatainak)

a háború tükör, melyben naponta összetöröd magad,
a háború kert, ahol kés növekszik a faágak alatt,
a háború idő – a bogár a halott szemén csak befelé repül,
a háború zene – a vonó a holttesten gránátként hegedül.

a háború a lövészárkok hosszú reggele,
a háború a szögesdrótok keskeny hajnala,
a háború az Ég és Föld szemhéjcsukódása,
a háború a lélek szerterobbanása,
a háború a füst, a gáz s a gázzá lett katona,
a háború a srapnelgolyók méhecskehada,
a háború a konzerv s a hűtővíz a szájban,
a háború az alkohol a megrettent májban,

a háború a metszet… és az acélzivatar,
a háború a táj, mely rád lő, s folyton kitakar,
a háború falu, hol gyökerét siratja a fa,
a háború város, betonházak beszűkült ablaka,
a háború sisak, amelyben elfér a haj, és elfér a vér,
a háború a csonk és a mélyen elvermelt tenyér,
a háború a hang, mely lecsüng a nyelvről,
a háború a csecsemő, ki nem kap már a tejből,
a háború a pokol elülső és hátsó udvara,
a háború a katona belső-zsebének fotó-asszonya,
a háború a fedezék, az idő itt nem tartóztat hosszan,
a háború a kalauz s a sürgöny a frontvonatokban,
a háború a koszos kártya, ahol az élet az aduász,
a háború a pincemély, itt őriz disznót a kanász,
a háború a szanitéc, ki végigfut a katonák között,
a háború az esemény, melyhez mindig van közöd,
a háború az állólámpa, megfordult Mennyország az Ég alatt,
a háború az írás, igen, ember-rovás sok sérült kép alatt…

Mikor a mentőben ültél…

Mikor a mentőben ültél, odaszíjazva,
akár egy mozogni nem tudó, könnyen
félrebukó kisgyerek, és sejtetted, hogy
ez lesz talán az utolsó utad, szemed úgy
kutatta az ablakrésen át a tájat, mintha
abban csörömpölne már minden elhalkított
vágyad. Nézted a koszos talpfákat,
ahol egykor veled a villamos szaladt,
s láttad még a zöld lombot is heverni a
rozsdaszín ágak alatt. A kavics koppanása
füledben magas ívű szirtesés volt, s hozzá
élő szomszéd az utcai valóság és nem
eltékozolt hóbort. A szemed úgy kapkodott,
mintha emlékköveket szednél, s abban a
sok emlékben te is még élve ott kerengnél,
mintha az idő futott volna oda a kinn fekvő
tájhoz, s ért volna hozzá egy múló rubrikához

Tegnap este

Tegnap este: este voltam. Öreg-
asszonyok csillagokat horgoltak
belém. Egy kisleány aranylabdájának
kaput tartottam, hogy a vágya ott
repüljön aztán befelé. Felhős testem
nehezedni kezdett, vonzóbbak lettek
számára a tavi kukacok, a Hold kagylóján
a Nap felé kóboroltam, s tudtam, hogy a
nap sötétebb felében is ott vagyok. Gúnár
nyakát messzebb húzta egy repülő, s
maga mögött hagyott lármás csíkokat,
a szárnyán dobozokban nappalok torlódtak,
s mind igyekezett volna már lassan kifelé.

Tegnap este: este voltam. Öregasszonyok
vettek tenyerükre, tegnap este: este voltam,
s az ő kezükkel repültem fel az egekbe.

Utak

A halottak mindent egyszerre veszítenek.
Te is egyszerre veszítettél teret, időt és
kettőnket összekötő szavakat, anyám.
Már kiélesített testtel feküdtél, amikor kinyílott
fölöttünk az égbolt, s mindent, mi korábban
a föld gyermeke és bolondos játszótársa volt,
fentebbre lendített, és meg is tartott
földtől már elrugaszkodó huzatán.

Testetlen hegyek közé jutottál, pirosukat is
leejtették magukról a hullafoltok, és
csontodból kihullt a velő, a mész, a kálcium,
…, az ég útján egy tiszta gyomrú részeggel
találkoztál, ki halála napja óta nem tudta,
s még csak nem is gyanította: mi a rum;
és láttál rongyos babákat fehérbe átpólyáló
asszonyokat, kik fehér lelkükben meghalt
emlékeket hordtak, mert oly úton jártál Te
már akkor este, amit még népes csapatban
és amit még együtt, mindig együtt –
szétválasztatlanul járnak be a holtak.

S ott, az úton lerakják árnyékukat
rendben, majd összehajtogatják egykor
szétnyíló homlokuk, s aztán tipegő hangokat
követve, már arra, csakis arra fordulnak, ahol
a népes órák cement tömegében egyszer
még előbokázhat az oldalút.

Az oldalút, mely elvisz aztán abba a
nézhetetlen, abba a csillagporos
fatoronyba, ahol, azt mondják, a halottnak
jó is, szép is, és ahol kalapot már egyszer
sem emel az ócska élet nevű bolondgomba.