Mozog a virág. Tegnap óta mozog és
furcsa hangokat ad. Pattog a szirma,
nedveit csurrantja a földre, s egy szárán
mászó fekete bogárral hadra kel.
Dühös s lassan tüskeformájú benne a
bibeszál is – menne, húzkodja egyre
feljebb a gyökerét. Összepakolja a
földet maga körül. Aztán éles
harcba indul. Levele akár a puskacső.
Zöld terepruháját igazítja.
S lelke is változik.
Tankká alakul ott legbelül.
Ébren van lenn
és dudál az utca.
De hol van, áruld el már,
az apu cucca…
Tán rejti a nyűgös
szekrényeknek mélye
vagy gondolatomnak
néhány gyűröttebb
kis szegélye?
A konyhában a tej
ömlik egyre,
fehér csíkokban
pityereg rá
ő a meggyre,
és gőzt fújtat a
forraló,
még egy mikrosütő
volna jó,
mert abban a
tojás is jókat
pukkadozna,
s a torta a tálcán
nem fonnyadozna,
de kinn a villamos
csörren és fulladoz,
a reggel homályát ő
is unja most,
indulni szeretne,
be a mába
s egy libegős, táncos
iskolába.
Nézem a követ. Akkor is itt volt.
És törékeny volt.
S bármikor szétzúzhatta volna őt
akár a szemek kalapácsa,
átfuthatott volna rajta a
vonatok kereke, s morzsolhatta
volna a Nap az esztendő
ölén körbefutva, morzsolhatta
volna semmivé.
Hatalmunk volt felette.
Mert mozogni csak úgy
tudott, hogy a szél taszított
egyet rajta, hogy élőnek
keze dobhatta völgyeken
keresztül, és dobhatta
akár egyetlen mozdulattal a
halál kellős közepébe is.
Erősebbek voltunk nála.
Mert ő moccanatlan volt,
de volt, s mintha az életbe
elevenként beleragyogna,
van ma is. Az élet felszínének
tartozéka ő ma is.
S mi, az erősek, már csak
félig vagyunk. Te a föld
alatt, én meg nélküled vagyok
halott; de mégis te vagy a
leghalottabb, a moccanatlan,
a halál kellős közepébe hullt,
kinek a kő jelene is idegen,
s akinek már néma, már
apróra morzsolt köveket
sem ringathat a múlt.
A lélek sövénykerítése még
köztük volt, akár a járdatestek
között futó sugárút.
A férfi a nőre nézett,
majd a karóráján
futó időhöz igazította a Napot,
szeme áthajolt azon a
sugárúton, s csupa testté
lényegült benne még
a vágy is,
hosszan időzötta nő szoknyáján,
majd visszaköltözött
a keretek közé fogott
hétköznapok
járdamezejére.
Szamóca, még a szó ízét is érzem,
ahogy először szétáradt a
nyelvemen, s apró magocskáira
egy új, egy teltebb világ települt.
Mert aztán piros húsúak lettek
a kibomló reggelek, a pipacs
már reggel pirosat sóhajtott,
megpirosodott az öreg sufni
szenekhez szokott, hámlott
fala,piros virágokat eregettek a
hadgyakorlaton a világba
kikergetett fegyverek,
piros volt anyám száján a
leheletnyi, a nagy Budapestről
hazamenekített
kisasszonyrúzs, piros volt
könyvemben a város tüdejéhez
vezető út, s ott a szélen, ahol a
gallyakból csak néha tekintettek
ki az arcokban megülő szemek,
mint piros ruhás gyereklány álma is
helyet kapott a távol metropolis
katonáinak elrendelt világból
már alig látható, ám a
képzelet lécein egyre feljebb
jutó, bűvös Kecskemét.
Látod a flamingót? – fél lábát emeli
a földről, hogy rózsaszín tollának
nappala még forróbb legyen, és
a vízben álldogálva mellette
fussanak el a hűvös reggelek…
Fél álomból ébred a lány is,
kinek emlőjén végigfutnak
a férfigondolatok, s kis hegyes
körmén még hegyesebbé
válnak a szűkülő éjsugarak.
A ház a hegycsúcson állt
ma, aztán a völgyekbe húzta le
a délelőtt, hosszasan nézte őt
két platánfa, az élet nézhet
így még – tudod – a kés előtt.
S aztán a gondolat csúszott rá
a tájra, fényképet csinált magáról
az ősz; abban volt két ajtó, két
platánfa…, és két macskát söpört
az ősz tovább – mikor a völgyekben
ő is célhoz ért, kettőt legyintett, s
lassan még így beszélt: nahát…, nahát.