A sztetoszkóp

A doktor nyakában mindig ott lógott egy sztetoszkóp. Ha öregember lába botlott, ha apró gyermek vette sűrűbben a levegőt, ha fiatalasszony kapkodott nagy zokogással a szívéhez, a sztetoszkóp máris előkerült, s a doktor úgy, de úgy hallgatott be a bőr alá a testbe, ahogy belehallgat az Isten az éjszakába, amikor betegnek és fáradtnak látszanak a csillagok.

Az emberek megszokták, hogy nincs doktor sztetoszkóp nélkül, s amikor a színházban egyszer sztetoszkóp nélkül jelent meg, megrohanta szívüket a rémület. Tanakodni kezdtek. Nem tudták, mi hiányzik róla, hisz a képek olyan gyorsan pörögtek és törlődtek bennük nap mint nap. Azt azonban érezték, valami eltűnt.

Amikor két felvonás közötti szünetben a doktor mellett mentek el a folyosón, szemükkel önkéntelenül is vizsgálni kezdték. Előbb a szakállából bontották ki a hullámgödröket, azután nyakkendőjén szaporodtak a vizsgálódó szemfoltok, majd kezét-lábát fogták szemük egyetlen hosszú spárgaszálába, s úgy mentek hozzá egyre közelebb.

A doktor pedig lassan érezni kezdte, hogy ritkul a levegő, a monológok egyre halkabban szólnak, s a függönyök már a jelenet vége előtt összeszaladnak. A doktor ült a székében, s maga sem tudta, mi lehet ennek a szokatlan érzésnek az oka.

Gerendákat látott, melyeket a csúszkáló fény fogott össze. Arcokat, amelyekben megnőttek az üregek. Testeket, melyekből kikandikált egy-egy borda. Végül az egyik testen, ott, ahol a nyakkendőnek kellett volna megülnie, feltűnt egy sztetoszkóp. Kinyúlt, hogy kézbe vegye, hogy magához ölelje, hogy eggyé tegye önmagával – hiszen régebben oly sokszor elképzelte ezt.

A sztetoszkópot azonban nem volt könnyű megszereznie. Úgy lógott ott, mint egy elektronjaiban megfogyatkozott fémcső. Hangok szaladtak benne ide-oda. Kozmikus nagy szívhangok lehettek, mert minden mozdulatukra véresebb lett egy csillag, s nagyobbra nyílt a folyosókon egy összezárulni készülő kapu. S feltűnt egy kép, amelyen kirajzolódni látszott egy távoli vízesés.

A vízesés a magasból zúdult alá, nagy robajjal jött, válogatás nélkül gyűrte maga alá a fákat is. Amint azonban a doktor teste felé közeledett, egy nagy körgyűrűbe ütközött. A körgyűrű a doktor számára ismerős volt, s mégis valami új. A vízesés egy sztetoszkóphoz hasonlított: csövek lógtak ki belőle, a végükön szív formájú konnektorok voltak. A kezét nyújtotta a sztetoszkóp felé, hogy megfogja. Azt képzelte, hogy most, igen, most végre valóban hallani fogja azt a korábban már oly sokszor halló-távolba hozott lüktetést.

A lüktetés mögött azonban ezúttal egy doktor állt, az Egek doktora, s a nyakában ott lógott a sztetoszkóp. Az ő sztetoszkópja. S ahogy az Egek doktora a mellkasára tette a kezét, érezte, hogy a szíve megnő. Nagy lett, akár a magát fényekkel fulladásig megtöltő telihold, aztán akkora, akár a napnyugatban minden idegszálával fennmaradni akaró Nap, majd az erek a világ minden tájára szétszaladtak benne. Az Egek doktora lassan fölé hajolt, a sztetoszkópot ide-oda húzogatta a mellkasán… Majd, amikor egy pillanatra az ablak fényéhez emelte, látnia kellett, hogy fennakadt benne egy szívdarab.

2011

Cukorka

A telepnek volt egy bolondja. Mindenki úgy hívta csak, az esztelen Ricsi. Ahogy teltek-múltak az évek, Ricsi sem adta alább. Kinőtte a cipőjét, a sapkáját, s tán még a meglévő eszéből is kinőtt. Ricsinek azonban azzal a vékonyka eszével is volt hatalma. Mert kiszámíthatatlan volt, s a keze is folyton működött. Elvégre katonáktól leste el, mit hová vagy hová nem kell tenni. Meg aztán kit hogyan kell, avagy hogyan nem kell bekergetni a rémület iszákjába.

Ricsitől sokan féltek, s ha tehették, messze elkerülték. Ricsi azonban olyan mozgékony Ricsi volt. Jött akkor is, amikor nem kellett. S a közelébe érve újra és újra visítva futott szét az aprónép. Ricsi élvezte ezt, s mindig újabb és újabb mókákat talált ki.

Egy reggel azt szelte ki abból a vékonyka eszéből, hogy ő lesz a bolt előtt álldogáló cukros bácsi. Standja persze nem volt, csak várakozó- és szemlélő helye. Ricsin akkor volt egy sokzsebes kabát is, mivel, ha az esze még nem is, a térde már dideregni kezdett, elég sok hideget fújt ki magából az idő.

Szüret időszaka volt, a gömbölyded szőlőszemek már csurig voltak önmagukkal, akár a szélnek is megengedték volna, hogy szakítson egyet-kettőt belőlük. A szőlősök pincéiben nagy volt a sürgés-forgás, így arra sem figyelt senki, hogy Ricsi, aki az előbb még az udvaron volt, a következő percben már a pincéből jött elő. Vékonyak voltak a mozdulatai, karjával szorosan a zsebéhez tapadt, mintha ott rejtegetne valamit.

S aztán megállt. Figyelni kezdett. Egy aprócska kislány jött arra. Ő is várt a bolt előtt, egy elkerített helyen. Az anyját várta, aki a kislánynak a bolt mélyéről néha cukrot hozott, olyan szivárványosan áttetszőt. A lányka, míg várakozott, köröket rajzolt maga köré a földre, biztonságba helyezte önmagát.

A körök vonala azonban egyszer csak inogni kezdett. Ricsi árnyéka volt az, ami lökött rajtuk egyet.
– Kérsz cukorkát? – kérdezte a fiú.
A kislány, akiben az esztelen Ricsiről szóló hírek már mély alagutat vágtak, és emiatt jobb lábát maga is védekezően a kör vonalára helyezte, habozni kezdett.
– Cukorkát? – mondta némiképp megenyhülve.
– Azt – erősítette meg a hitében Ricsi.
– Olyan szivárványosat? – érkezett a kérdés.
– Hát… Mi mást? – biccentett rá Ricsi.
Szép volt a cukorka, kékebb az égnél, amikor Ricsi felmutatta a lefelé pergő Nap alatt. A szőlőcukorka azonban nagyon csurig lehetett, mert a kislány szája egyszer csak habzani kezdett.
– Mi ez? – kérdezte ijedten az anya, aki ekkor már kijött a boltból.
– Felhő – jegyezte meg gúnyosan Ricsi, mert ott téblábolt még egy darabig.
A kórházban sokáig küzdöttek a kék cukorkával. Kérlelték gumicsővel, fürdették kórházi tóban, még langy permetesőben is. Aztán, amikor az orvos kézbe vehette, egy vékonyka szóval csak ennyit mondott: rézgálic.

2011

Mindent meg kell simogatni…

"Mindent meg kell simogatni, a hiénákat és a békákat is" – olvasta a gyerek egy versben, s hogy eljusson a simogatásig, először a Hold vízen táncoló tükörképét vette a tenyerére. De amikor őt akarta megsimogatni, fájdalmat okozott a víznek. A víz minden zavaró mozdulatra ráncosabbá vált, s hogy ne fájjon neki annyira az érintés, lyukat keresett magának a mélyben, s azon keresztül elszaladt.

– Akkor pókot fogok simogatni – gondolta a gyermek, s hogy a póknak megmutassa, milyen a simogatás, széthajtotta a hálójának a szálait. Bármilyen óvatosan is próbált közeledni, a háló néhány szála szétszakadt.

– Akkor varangyot fogok simogatni – mondta a gyermek kétségbeesetten, s egészen a tóig futott. Kavicsok futkostak a cipője alatt, mögött, s úgy érezte, ha még egyet lép, meghalnak a kavicsok. Egy varangy jött felé, hűvösen szállt benne alább az élet, s a simogató mozdulat elől egészen vissza, a tóig futott.

– Ha őt nem, akkor majd a tavat simogatom – gondolta a gyermek. Kezébe vette a vizet, s a Nap felé emelve nézte, hogy futnak át rajta a fények. S a fények egyre beljebb futkostak a tavon.

A gyermek fényt fogni indult. Összesimítani a hullámokat. Befelé igyekezett a vízbe. Néhány lépés után kagylókkal és rákokkal találkozott. A rákok csattogni kezdtek ollóikkal, a kagylók meg kinyitották évszázadok óta csukott szájukat. S a kisfiú már hiába akarta megsimítani a tavat.

2011

Zizi

Ősz volt, odakinn már félig megkopaszodtak a fák, s mintha néhány testesebb bokornak is csontja tört volna. Benn, a traumatológián csendben feküdtek a betegek. Az egyik a térde csontját hagyta el, a másik a csípőjét lapogatta.

Nyugalom volt, olyan orvosi vizit nélküli halódó délután. A szobában többnyire öregasszonyok feküdtek. A hajukon most kicsit foltosabb volt a festék, szemükben meg talán a belső rettegéstől nagyobb a szemgolyó. Vártak. Az egyik a műtétre, arra a változást hozó késre, fogóra, a másik a veres alkonyból épp akkor kiváló vérre, a harmadik meg arra, hogy megszűnjön végre az a napok óta ide-oda mászkáló fájdalom.

Közvetlenül az ajtó mellett egy finom arcú, valaha jobb napokat látott, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő s akkor talán még fényes kalapot is viselő hölgy feküdt. Feküdt. Mert néhány nappal korábban elesett. S azután nem, mégsem a mennyekbe repült, ahogy álmában tenni szokta, hanem ott maradt a földön. Napokig.

A közeli kórház számára az ügy komplikáltnak ígérkezett. Így az öreg, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő hölgyet, úgymond, elfektették. A röntgen azt mutatta, hogy a combnyak sérült. Műteni kellett volna. Vagy legalább arra az ide-oda mászkáló fájdalomra adni valamit. A döntés ezzel kapcsolatban meg is született, s a tény a gyógyszerkönyvbe annak rendje-módja szerint bekerült.

Délidőben egy – a traumatológiára az öregek otthonából épp akkor átkerülő – nővérnek kellett kiosztani a gyógyszereket. Szemmel láthatóan zavarta, hogy itt – még ha átmenetileg is – kiesett a pikszisből. Méltatlannak érezte, hogy ő, aki már "bevégezte" a főiskolát, itt lepedőket meg öregeket hajtogat.

Különösen bosszantotta az a jajgató, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő öregasszony. Nem illett bele ebbe a nagy sürgés-forgásba. Ahelyett, hogy felszívódott volna odakinn a napsütésben, amely a maga munkáját az emberek, a házak húsában mind mélyebbre hatolva, a belek trapézkorlátain is átlendülve, a traumatológusok arany szikéjét használva, megállás nélkül végezte, még mindig itt feküdt. A lába ugyanolyan törött volt, mint amikor behozták ide. S közben mintha új bajt is szerzett volna magának. Tördelni kezdte a saját lelkét. A fájdalom kiváltotta tudatzavar miatt olykor magához beszélt. Ilyenkor magasra nyújtotta a karját, hogy lássa azt a másikat, aki ránéz, aki őt meghallgatja. S csak mondta, mondta a magáét.

Aztán fájdalomcsillapítót kért magának. A nővér azonban elnézett fölötte. Az idős asszony még egyszer kérte. Most már jajgatva és hangosan. A nővér most is olyannak látszott, mint aki süket. Csak a csendet csomagolta ki magából. Messzire nézett. Túl az ablak előtt elhelyezett ágyakon is.

A szomszéd ágyon fekvő betegnek látogatója volt, egy közeli hozzátartozó, aki már órák óta figyelte a kórteremben folyó történéseket. Ő próbált most rendet tenni ebben a furcsa hallgatásokkal teli zűrzavarban.
– Fájdalomcsillapítót kért – szólt oda a nővérnek. – Adni kellene.
– Hányhat tőle – mondta a nővér. – S az nekem: dolog.
– Akkor miért nem kér neki másfajtát?
– Majd – mondta a nővér. – Ráér. Ellesz itt még egy ideig.
S elvonult. Csak bő háromnegyedóra múlva jött vissza. A hozzátartozó, aki még mindig a másik beteg ágya mellett üldögélt, azt remélte, hogy a nővérrel együtt megérkezett talán a fájdalomcsillapító is.

A nővér odament az ágyhoz, a finom arcú, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő és fényes kalapot viselő, öreg hölgy ágyához, s adogatni kezdte a kezében levő pirulákat. S eközben a maga legtermészetesebb hangján, a foga közt szűrve a szót, ennyit mondott:
– Vedd be! … Ezt meg azért kapod, hogy ne legyél zizi.

2011

A pincér

A pincér egy hatalmas tállal fordult ki a konyhából. A tál közepén egy ropogósra sült gúnár terpeszkedett. A pincér, miközben egyensúlyozott, néhány percre hazagondolt. Az anyjára, aki otthon feküdt, s napok óta a halált várta. A pincér gondolatban már a gúnár tollát pakolta egy lenvászon párnába, amivel nehezen lélegző anyjának könnyítette volna meg a pihenést. Kicsi volt már az anyja, a teste is alig több mint egy tollpihe.

S a pincér mindeközben eljutott az asztalig, ahonnan a rendelést leadták. Az asztal mellett egy újságot olvasó ember üldögélt. Az asztalon pohár, mellette hamutartó – vastagon takarta a dohányfüst.
– Gúnár – mondta a pincér.
– Hogy? – nézett fel a vendég.
– Gúnár – ismételte a pincér.
A vendég felemelte a tekintetét. S azt mondta:
– Pőre.
– Hogy, kérem? – kérdezett vissza a pincér.
– Pőre, nagyon pőre. A tolla hol van?
– Milyen tolla? – lepődött meg a pincér.
– A gúnártolla – sziszegte a vendég.
– Megsült – így a pincér.
– Hány percig sült? – kérdezett rá a vendég.
– Negyven – mondta szemrebbenés nélkül a pincér.
– Láthatnám? – szisszent fel a vendég.
– Majd, ha csonkig égett – hűtötte le a pincér. S ekkor gyújtotta meg a gúnárból kilógó kanócot.

2011

Fakó

A festőművésztanonc feladata az volt, hogy a Napot fesse a vászonra. A mester majd egy óra múlva került mögé, s miután szemügyre vette a vásznat, így szólt:
– Fakó.
A tanonc erre festéket váltott, erős cinóbervörössel próbálkozott, s most már aggódva várta mestert. A mester a kép elé lépve, hosszas fejcsóválás után újra csak ezt a szót szűrte át a foga között:
– Fakó.
A tanonc ekkor rózsákat vett elő, a szirmokat addig csavargatta, amíg kipréselt belőlük minden életet. Ezt az oldatot vitte fel a Napra. A mester most is csak azt dünnyögte:
– Fakó.
A tanonc erre saját ujjába mártotta a kést, s a vért, ami lepergett, gondosan rácsöpögtette a Napra. De a mester most is csak ennyit mondott:
– Fakó.
A tanonc erre szemügyre vette mesterét. Erősen szúrt – a szíve felé; a vért, ami lecsurgott, egy tálkában gyűjtötte össze. S aztán gondosan hordta fel minden cseppjét a vászon Napjára. A mester, ki az oldalán feküdt, egy utolsót pillantott rá, s még annyit préselt ki magából, de azt a leghatározottabban:
– Fakó.

2011

A mennyország kulcsa

Szent Péter egyszer leejtette a mennyország kulcsát. A kulcs egy nagy pesti bérház kövekkel kirakott udvarára esett, ám az éjszakában alig pislákolt a fény, így senki sem vette észre. A kulcs a kora reggeli órákig háborítatlanul ott maradt.

A Nap már aranyfúgáin dolgozott, amikor egy kukásautó kanyarodott a ház elé, s két munkás ugrott le róla. Az egyiknek a szeme megakadt a kulcson, de mivel szemre olyan ócskának tűnt, nem fárasztotta magát azzal, hogy lehajoljon érte.

Egy óra múlva a házmesterné seprűje tűnt fel a gangon, de mire az udvarra ért volna, már az aznapi pálinka is nagyon kikívánkozott a zsebéből. S a seprűs mozdulat félbeszakadt.

Alig néhány perc múlva egy fejkendős fiatalasszony jelent meg az udvaron. Borzasan, álmosan, egy gyerekkocsit mozgatott ütemesen; az udvar közepén azonban az asszony elakadt. A cipője sarka beszorult a macskakövek közé. Felkapta a kulcsot, hogy azzal piszkálja ki, majd dolga végeztével eldobta messzire. A kulcs egy szemétdombra esett, ahol – az előző napi lomtalanítás során – kihajított karosszékek, tükrök, dobozok, könyvek társaságába került.

A halom mellett egy öregúr üldögélt, talán már előző este óta. A ruhája kopottas volt.

Nyakkendőjén mintha csikkeket nyomtak volna el, s ahogy ott, a karosszéken kicsit félredőlve ült, a cvikkere is félrecsúszott. A járókelők jöttek-mentek. Mindegyik mereven előre nézett, s úgy suhant el az öregúr mellett, akár az ágyából kikergetett, késésben levő szél.

Egy hatéves forma gyerek pördült ki az udvarra; a labdája után szaladt, mely egyenesen a szeméthalomban landolt. A kupac előtt a gyerek megtorpant. A szeme a labdát kereste, majd rátévedt a kulcsra.
– A bácsié – gondolta. – Haza kell mennie.
Óvatosan kihúzta a halomból, s az öregúr ölébe tette. Az öregúr keze meg sem mozdult. Nem nyúlt a kulcs felé. A gyerek ekkor intett az égnek.
-Övé a kulcs – mondta. S az Istennek ekkor már le kellett hajolnia.

2011

Katonák

A ház négyemeletes volt. Valamikor a második világháború idején épült. Sebtében. A téglák úgy repültek egymásra, ahogyan mellettük a golyók. S az épület erről a korán megtapasztalt gyorsaságról később sem tudott lemondani. Gyorsan omlott le róla a mész, gyorsan tört apróra a vakolat, gyorsan lettek benne tisztekké a katonák, s gyorsan váltak felnőtté a gyerekek, no meg valahogy vice versa is.

A ház lakói egy őszvégi napon leveleket gyűjtöttek, mert az avar már mindent befedni látszott, s kellett valaki, aki visszafüstöli az égbe. A lakókban erős volt az elszántság. Ástak, sepertek, még vakartak is, ha a levél már túlságosan is egynek érezte magát a kerítéssel, a járdával. S a levélhalmok nőttek. Aztán úgy megszaporodtak, hogy szinte már alig lehetett elférni a közelükben. Olykor egy kis taszítással, óvatos rugdosással kellett utat törni közöttük. S amíg a felnőttek hol jobbra, hol meg balra tologatták a levélkupacok emelte dombokat, élni kezdett az udvar tövében, a lépcsőházak könyökhajlatában a gyereksereg is.

Sutyorogtak, fogócskáztak, aztán meg katonásdit játszottak. A csapat két részre vált. Egy felényi csoportra meg a szembenállóra. S elkezdődött a játék.
– Adj, király, katonát!
Ha nem adott, szakítottak maguknak. Így ment ez mindaddig, amíg valaki bömbölni nem kezdett. A hang gazdája egy apró, a hatodik életévét talán már betöltő kisfiú volt.
– Megütött – mondta. – S kemény kis kezének minden fájdalmával a nyolcéves szembenállóra mutatott. A másik megrettent. Vékonydongájú gyerek volt. Ha véletlenül vízbe esett volna, mellette még a ragadozó halak sem időztek volna sokáig. Zavartan egyik lábáról a másikra lépett.
– Nem, én nem… – mondta kissé elnyújtott fahangon. Ám ahogy a másik gyerek dühtől táguló pupillájába nézett, lassan félni kezdett.
– De! – mondta a másik. S ekkor már olyan hangosan üvöltött, hogy a körülöttük lévő felnőttek is hallhatták.
– Megütött. Megütött. Itt meg itt. Meg mindenhol.
S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, még toppantott is a lábával.

Az asszony, a gyerek anyja, az egyre erősbödő hangzavarra nézett fel. A kezében tartotta a seprűt, amellyel előtte még az életüket vesztett, holt leveleket söpörte. S a pupillája ekkor már neki is tágulni kezdett.
– Megütötte – mondta a mellette lévő asszonynak, aki meg a vétkes fiú anyja lehetett.
– Véletlen volt – védekezett a másik. – Hiszen csak játszottak. Még gyerekek.
– Megütötte – ismételte ekkor az asszony. – Az én gyerekemet… a te fiad. S többet nem mondott.

Felemelte a seprűt, s lassan, ütemesen, úgy, ahogy előtte a meggörnyedt leveleket verte le a fáról, ütni kezdte a másikat. Egyik percről a másikra olyan levélnyi csend lett. Aztán újra megformálódott a hangzavar. A felnőttek két csoportot képeztek, s most már ellenfelekként álltak a verekedő asszonyok mellé. Ehhez persze kellett némi idő meg mozgástér is. S miközben helyezkedni próbáltak, egyre több gondosan összesepert levélkupacot tapostak szét.
– Üsd, vágd, nem apád! Üsd, vágd, nem apád!

A legtöbbször ezt a biztatást lehetett hallani. A mondottakban persze volt némi igazság. A küzdő felek nem álltak rokoni viszonyban egymással. Egyik sem volt a másiknak az apja. Még az anyja sem.

A levelek meg ettől kezdve megültek, fennmaradtak a fán. S ha mégis földre kényszerültek, azonnal menekülőre fogták a dolgot. Szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Mintha megőszült volna az együttlétük is.

2011