Megcsiszolták ezt a napot…
Megcsiszolták ezt a napot,
minden perce pontos immár.
A tóban egy ponty alhatott,
horkolása néma hínár.
Sarka van a térvilágnak,
ha több s még több ember vágta,
kerek csupán egy maradhat,
a kócos kerti saláta.
2010
Archives
Víz csillan, víz csobban
Víz csillan, víz csobban,
fenn a Hold is kilobban.
Ég kékül, Föld zöldül,
lenn a jég is megenyhül.
Fű alszik, lomb ébred,
izgul még a természet.
Ág mozdul, fa megnő,
boldogabb a nagyerdő.
Ház épül, hang oszlik,
üvegharangba botlik.
Gyík futkos, hal ébred,
készül már az ebéded.
Tű villan, kés mozdul,
majd a kanál rámordul.
Tó perdül, kő reped,
hang és fény az életed.
2010
Betegmondóka
Cserszömörce és kamilla
torok-tündér ikrek,
aranyhajjal a kamilla
a te gégelifted.
S ha a tüdőlebenyedben
óceánok úsznak,
a dundi kis légleányok
magasabbra futnak.
Szoknyájukon havas pihék,
jégkűrjüket járják,
ha a torkod ródlipálya,
ők máris használják.
Hóembernek hópipája
leesett a földre,
és ha te most rá se rántasz,
ott marad örökre.
Fájó torkod korcsolyája
sűrűn meg-megvillan,
a kamilla fényhajától
minden fájás illan.
Kacsalábon forog máris
egészséged háza,
kiskirály vagy, mert a testnek
most már nincsen láza.
2010
Küzdelem
Macska néne, kutya bátyó
tegnap hajba kaptak,
kicsit néztek, kicsit fújtak,
aztán meg haraptak.
Macska Máli egyet gondolt,
s aztán sarkon fordult.
Kutya Kázmér se volt restebb,
s egy kutyásat mordult.
Macska Máli meghúzódott,
becsülte a lombot,
Kutya Kázmér sem hagyta el
a küzdőporondot.
Egész éjjel lesben álltak,
bősz lovag és hölgye,
reggel már csak csontjuk volt ott
és a föld göröngye.
2010
Lencsegurító
Ez a lencse olyan lencse,
benne pörög a szerencse.
Ez meg itt egy köménymag.
Kapd el, hé, ha legény vagy!
Somfaágak ránk hajolnak,
árnyékukban nyurga holnap.
Minden ágon napok járnak,
egy lencsére rátalálnak.
2010
Tájkép
Itt egy labda röppen, ott egy tó szikrázik,
a fűben két szöcske nagyokat vitázik.
Kavics alszik csendben homokáradatban,
így felejti ő, ha valami nagy baj van.
Lehunyja kőszemét s annak kőfátyolát,
így láttatja, s rejti a maga igazát.
Vonatok dohognak, sínen muzsikálnak,
zenéket visznek szét az egész világnak;
szépen elrendezett fülkemuzsikákat,
meg velük daloló fürtös Zsuzsikákat,
viszik őket Napra, pipacsos szántókra,
s a szél is ráfekszik a felhőhálókra.
2010
Összevissza a világ!
Ez a hunyor oly szepemnyi,
alig győz még dideregni.
Beborítom szóbolyhokba,
egy hangya jön csitt-csattogva.
Mögötte egy kordé üget,
szamarat húz, meg két fület.
A szamáron három szúnyog,
egyik alszik, másik dunnyog.
A harmadik terpeszbe áll,
lódarázsnak úgy szalutál.
A darázson veres mente,
tegnap ment be a seregbe.
Kezében a hunyor párja,
a sarkon két szúnyog várja.
2010
Titanic
Azon a vidéken gyakran estek földre a repülők. Tehették, mert a lakótelep városszéli homokbuckái már mindent elrejtettek, sőt kifejezetten eldugtak a szájtáti, bámész városi tömeg elől. Ide, ennek a telepnek az egébe csak az jött, aki, ha esni akart, hát eshetett.Sűrű esések voltak, és sűrűsödtek a halottakról szóló kósza mendemondák is. Hogy varjú vitte szárnyán a gépet. Hogy seregély vájta kerekebbre a pilóta szemét. Hogy egy repülő fennakadt a fákon, s azóta minden levél vele együtt már csak repülni akar.
S egy olyan repülős éjjel megkívánta a föld egy fiatal, épp csak akkor gyűrűt váltó pilóta gépét is. Az asszony sokáig zokogott utána. Annyit zokogott, hogy a könnyeiből tán ezer vízgyűrű is megformálódott volna. Aztán kiszáradtak benne a kutak, kiszáradt asztalán a váza, s azt álmodta, hogy kiszárad egyszer majd ott fenn az az esőt lengető ég is.
Ahogy reggelenként felébredt, látnia kellett mégis, hogy az ég továbbra is lucskos, s hogy azon a vidéken gyakran esnek földre a repülők. Így múltak az éjjelek meg a reggelek.
Egy éjjel a fiatalasszony a televízió előtt kuporgott. Egy más vidéket nézett, mely azonban lassacskán olyan lucskos lett, akár az ő vidéke. S a hajón egyre határozottabban rajzolódott ki a felirat: Titanic. A hajón emberek voltak. Az egyiknek a lábán ült a varjú, a másik szemét még épp csak kereste a gondolatseregély…
A hajón az emberek összekapaszkodtak. Ismerősök és ismeretlenek. Aki tehette, az a fatámlájú csónakba esett, aki már nem, az még eshetett a vízbe. Egy házaspár csónak nélkül maradt. Pontosabban, csónak nélkül maradt a férfi, mert a nőnek ott lenn, a fatámlán még szorítottak volna helyet. Az asszony először zokogott. Csupa lucsok volt a hajó fedélzete. Majd, amikor minden könnyét elsírta már, száradni kezdett. Száradni kezdett benne a vágy, hogy egyedül csónakba lépjen. S ekkor tett visszafelé néhány lépést. Épp csak annyit, hogy félúton legyen víz és föld között.
Másnap a pilóta asszonyát is az eltűntek között tartották számon. Hosszasan dörömböltek az ajtaján. Amikor rátaláltak, már alig lélegzett. Apró ereket vágott előző éjjel azon a gyűrűs kezén, majd később száradó torkán is.
Hogy csónakba lépett, vagy fel, oda a soha le nem eső gépbe? Ki tudná ma már megmondani?
2010
Szilveszter
Szilveszterre készültek aznap. A faluban a szilveszter is visszafogottabb volt. A csillagok, ha pukkantak, kisebbet pukkantak, s az öröm kígyója is csak hármat tekeredett a kút körül.Az öregember már napok óta érezte, hogy valami nincs rendben, most mégis bizakodással várta az újévet. Reggel kiment a kamrába, hurkával, kolbásszal megrakodva tért vissza. Aztán behozta a másnapi leveshez a csirkét is. A csirkét az asszony már megfosztotta a tollától, s most bőrre vetkőztetve, két lábát az égre meresztve várta az újévi megújulást.
Még tízet sem ütött az óra, amikor az öregember valami szédülésfélét érzett.
– Pezsgőt bontott bennem az élet – szólt oda az asszonynak, aki épp az udvart seperte. Az asszony azonban messze volt. Csak szűrve hallotta a hangokat, aztán már annyira sem.
Az öregember ekkor a torkában érezte a szorítást. Az érzés messziről jött…
– Szilveszter van – nyugtatta magát. – Szilveszter napján tán mégsem halnak az emberek.
Becsukta a szemét egy pillanatra. Fákat látott. Nagy, haragos fákat, zörgő tűlevelekkel. Súlyosak voltak, pedig épp csak ráhajoltak a mellkasára.
Az asszony már fekve találta. A szeme nyitva volt, a szájában is ropogott még a szavak hava. Az asszony riasztotta a lányait, akik úgy szaladtak, hogy még az árnyékukat is maguk mögött hagyták.
A döntést közösen hozták meg. Be kell menni a kórházba, ott majd adnak valami szívmelengetőt. Az úton szorosan összehajoltak, kéz a kézhez, láb a lábhoz, szó a szóhoz. Mögöttük riadtság volt, előttük sűrű éjszaka, magukban pedig az összeszokottság csillagait hordták.
A kórházban csak a lampionok emlékeztettek a szilveszterre. Az öregembert – anélkül hogy megkérdezték volna, hol fáj – pőrére vetkőztették. Lekapkodták róla az ünnepi fehér inget és az alsónadrágot is. Az alsónadrágot, melyet az elmúlt nyolcvan év alatt senki nem tudott leparancsolni róla a lányai előtt. Ám itt ezzel mit sem törődtek. Úgy gondolták, ami a kórházon kívül született, kívül maradhat a folyosón, azon a falhoz tolt, elaggott hokedlin.
Az öregember összeszorította a száját. S kiköpdöste magából a csillagokat. Nem szólt többet, egyetlen szót sem; szégyellte magát. S így ment át még aznap este a halálba. S csak az Isten tudta róla, hogy mit gyilkoltak meg benne a segítő kezek. S tudták a lányai, miközben hazafelé igyekeztek. Összehajolva. Kéz a kézhez, láb a lábhoz…
2010