Bogarak

A gyermeknek nagy fekete szeme volt, akkora, hogy tán az egész éjszaka belefért volna, és sehol sem kötözködtek volna vele a lármás csillagok. Az anyja mindennap végigtolta a babakocsit a ház kapujától a boltig vezető úton, s közben távol tartotta tőle az égerfák és a szilfák repkedő virágporát, távol a kíváncsiskodó arcokat, s távol a túl korán nagyra törő fényeket is.

Az embereket kezdetben idegesítette ez a néma és méltóságteljes vonulás. Egyik ürügyet a másik után találták ki, hogy megállíthassák az asszonyt, s váratlanul, ám annál hosszabban beleshessenek az árnyékot vető tető alá. Volt, aki nevetős szájjal nézett be a kocsiba, s a nevetős szájnak azonnal utána küldte hadonászó kezét is.

A gyermek azonban mindig ugyanazzal a tágra nyílt, hatalmas szemmel nézett vissza. Az ő szemét nem szűkítette be a harag, és a nevetés sem csónakázott át úgy oda, hogy félni kellett volna, kiloccsan a dülöngélő hullámokon.

Amikor a nyár már lebontotta a fákról a tavasz ügyetlen kézmozdulatait, s akkora fényfáklyákat dobált a földre, hogy attól már megmozdult minden harci ösztön a lent lévőkben is, amikor vad kétségbeeséssel kutatott már mindenki a fiók mélyén lapuló napszemüveg után, ő akkor is megbirkózott a fényfáklyákkal, s akkor is ráfektette a tolakodó fénypálcákra a bogárhátú éjszakát.

S lassan valami misztikus csodálat, majd félelem vette körül az isteni gyermeket. Ha az anyja megjelent vele a kapuban, önkéntelenül hátrébb húzódott mindenki. A ráncot a ruhájukon egyenesítgetni kezdték, a repkedő bogaraknak csendet parancsoltak, a napszemüvegükre pedig többen rákarcolták ezt a szót: Vivien.

Így hívták ugyanis a gyermeket, akinek szemében tág udvarú házat épített magának az éjszaka, s aki folyton vendégül hívta, s magánál tartotta az érkező fényeket. S néhányan már álmodtak is róla. Arról, hogy a babakocsi egyszer csak váratlanul felgördül az égre, és az a sok vágy, az a sok szégyenteljes rendetlenség, amit kivetett magából a test, a lélek, s amit már mind-mind besúgtak a gyermek párnája alá, úgy ömlik ki ebből az éjszakától duzzadó szemből, akár egy feslő és fényeket termő virágból.

Megérkezett az ősz is. Az idő már beleharapott minden levélbe, de az asszony a babakocsival még mindig rendületlenül járta az útját. Csak valahogy a tartása változott meg. Korábban heves, gyorsan visszaegyenesedő mozdulattal csúsztatott be apró szavakat a babakocsi ernyője alá. Most azonban mintha egyik napról a másikra megöregedett volna. A szája keskenyebbé vált, a hajáról eltűntek az elektronsistergésű fémcsatok, körömcipőjében pedig már nem a büszkeség csattogott hegyesen, hanem a tompa rémület csúszkált ide-oda.

Azelőtt az asszony a sok nevetős száj elől csak egy apró, szinte visszarimánkodó lépéssel tért ki. S csak azt mondta, csitt, aludni készül Vivien. Most azonban szinte futott. Még a bogárhátú éjszaka sem tudta vele tartani az ütemet, ha a fáradó alkonyt neki kellett volna megsegítenie. De igyekezett. S így futottak ők ketten együtt hetekig.

Aztán egy téli hajnalon az asszony megállt. Szétnézett a fehér harangszoknyákat ringató tájon.

Rajta fekete kabát volt, illett a babakocsi sötét kerekéhez. Amikor a kocsi már egyet sem mozdult, ő lassan lehúzta kesztyűjét. A gyűrűje köve aznap bogárhátú volt. S bogárhátú nappalokat ringatott a gyermek szeme is.

Vivien. Ez a szó volt a gyűrű közepébe fúrva. S az asszony, mintha épp csak gyűjtögetni kezdene, felszedegette maga körül, majd kis cserépedénybe rakosgatta a szanaszét heverő kavicsokat. Mikor már sok volt együtt, pattintgatni kezdett. Csinált a kavicsoknak kemény lefutású éleket.

Aztán az egyiket a gyűrű kövéhez emelte, de előbb elhessentett róla még egy bogarat. Vivien – fennhangon ezt a szót betűzte. Majd gyorsan vésni kezdett, s így fejezte be: Vivien, a vak.

2011

Pillangó

A kiskatona szeretett a gyerekekkel játszani. Az ablakban üldögélve gyakran elnézegette, ahogy jönnek-mennek, repülőt reptetnek, labdát ütögetnek a falnak. S olykor, persze csak elvétve és lopva, személyesen is lejött közéjük, hogy ássa a homokot, túrja a földet, s megsimogassa az onnan váratlanul előmászó, apró varangyos békákat. S aztán úgy tegyen, mint aki örökre eltünteti a varangyot a földről.

A kiskatonának volt még egy titkolt szenvedélye. A szomszéd emeletes házban lakó asszonyt is szívesen megnézte, ha amolyan gyorstalpalós kimenőt kapott. Az asszony gyakran volt egyedül, mert katonatiszt férjét, aki egyébként pilóta volt, s katonai repülőket kormányzott az ellenséges égnek, sűrűn elszólította hazulról a szolgálat.

A kiskatona meg csak nézte, nézte ilyenkor az asszonyt – a haja sűrű záporától a körme hegyéig. Szeretett a testén kis gödröket ásni, a sezlonba levegőkupacokat túrni, s az asszony remegő szeméről a félelem kis hangyácskáit elijeszteni. Úgy tett, mint aki minden szúrós kis hangyát elkerget a Földről.

S aztán nemcsak a katonák jöttek-mentek, hanem jönni-menni kezdtek a hírek is. Hogy itt valami katonának van egy szenvedélye. Hogy folyton ás, túr, meg férgekből előbúvó pillangókat röptet.

S így ment ez hónapokon keresztül. Ám egy este nagy este lehetett, mert attól kezdve a kiskatona még rövid időre sem ült ki az ablakba. A gyerekek homokot ástak, földet túrtak, s várták a kiskatonát, aki majd megsimogatja, s aztán eltünteti a varangyot. A katona azonban nem jött sem aznap, sem másnap, még hónapok múlva sem. Az ablak támláit becsukták, a ház hámló vakolatát még mélyebbre tépték, s az asszony remegő szeméről sem iszkoltak már messzire a szúrós hangyák.

Siratta az emberét. Azt a kicsit. A katonát. Aztán meg a másikat is. A katonát. Mert őt meg néhány évre fémlepkébe zárták. Ellenséget talált nem csupán az égben, hanem lenn, a földön is. A másik katonát. Amikor ütött, azt érezte, szolgálatot teljesít. Olyan puskával felszereltet. Pontosan célzott, ahogy korábban tette ezt a géppel is, amikor az ellenséges éggel találta szembe magát.

A skatulya

Másnap egy nagy, újonnan épült házba költözött. A házon kockára vágott, dupla üvegű ablakszemek voltak. A kapucsengőkön pedig nyomtatott betűkbe öntve sorakoztak a ház lakóihoz hozzárendelt nevek.

Egy reggel az egyik lakó arra ébredt, hogy eltűnt mellőle a távolba vesző tér, kiszaladt belőle a perchegyeken átbukdácsoló idő, és hiába próbálja megváltoztatni testének helyzetét, a feje mindig súrolja az eget, a lába meg folyton egy merev falba ütközik.

Forgolódni kezdett, kíváncsi volt, hogy vannak-e mások is ezzel így, s kinézett a kicsire vágott ablakon. Egy porfelhő takarta utcára látott. Emberek jöttek-mentek. De ahogy erősebben nézett, s lassan kitisztult az ég is, látnia kellett, hogy az emberekkel együtt jönnek-mennek a skatulyák is.

Az egyik ember fején a skatulya-kalap csúszott le a földig. A másikon az egekig nőtt egy régen, talán sok évre előre megvásárolt skatulya-cipő. Egy harmadik meg ott állt egy skatulyafülkében, s úgy, de úgy beszélt, mintha nem is látta, vagy soha meg nem látni készült volna, hogy a fülke falainál a telefondrótok egyszer csak véget érnek. A negyedik viszont papírkötésű, skatulya formájú könyveket húzkodott elő. Elolvasta őket. Kihúzta belőlük a gondolatgilisztákat, s aztán gyorsan alájuk meg beléjük nyomkodott még egy skatulyát. Az ötödik, az az esetlen, álmodozó fajta, régen megformált skatulya-álmait röptette az égbe. Ám ahogy egyszer bennük magát is szállni látta, úgy érezte, valahol valaki kicserélt a skatulyában néhány skatulyát.

2011