Juhász Anikó, Author at Juhász Anikó

Földes ének

Mert a földekre pakolta le
mindenét, s hozzáillesztette
masninak két kezét; napjait
földes cserepekbe hordta, földre
ült le aztán, földnek a bokorba,
belőle nőtt ki a kökénycserjék
ága, amely gallyat ereszt fel a
félhomályba, földes macskák
jöttek, földegeret ettek, a Föld
gyűrűje körül holdak elpörögtek,
földet értek aztán, földön hidak
voltak, minden holdat fel az
emeletig toltak, földön kiabáltak,
földön akasztottak, földön merevültek
holdakká a holtak, földön hidegedtek,
földön melegedtek, a nőkből is
lassan földanyókák lettek, föld-
férfiak jöttek, földre települtek,
a föld mélyén aztán mégis fel-
hevültek, földgyereket vártak,
dobálták a Holdhoz, ahogy illik
ez egy „képzett” földlakóhoz.

A tavasz kassákos lombvetése

A lombokon fehér virágok egerésztek,
darázsfészkek nyüzsögték tele a házat,
a kamrába széles csíkokat gurított a lonc.
Rám terpeszkedett az utca, folyondár
nevetése benőtte lábamat, s szimultán vele
a hegyeknek feszült a Nap. Majd fölfelé
vetődtek a madárvíziók, tabula rasaját
föladta az ég is, a város átadta magát
a tavasz újító ihletének. S elszabadultak
a fák, s elszabadultak a tovasuhogó képek,
rézfillérként koppantak fejünkön a gondok,
elemeihez zarándokolt a fény villanó
neonütése is. A gyökerek új fákat konstruáltak,
a szorongás embrióit emlékeinkben hordtuk,
s fészkét ledőlve találta a szárnysuhogású
félelem. A csendekre hullámaival dalt
kötött tenger, rákszigetek dobódtak az
elhagyott partra is. Majd halfejű nénék a
piac dombjain kosárkodtak, s egy kutya
nyelvén zöld vizet paskolt a lavor.

Zajforgácsok

A harkálynak kopogása
mindig ide hallik,
a fazéknak rotyogása
levegőt is hajlít…
kerengősre hajlítja,
csudamód megmozgatja.

Számítógép kopogása
százszor ide hallik,
képernyőn a nap sugara
kétszer kettőt barnít,
holdat is megbarnítja,
csudamód megmozgatja.

A kalapács kopogása
reggel ide hallik,
és az óra mutatója
rögtön felé hajlik,
kalapácsunk hajlítja,
csudamód megmozgatja.

Milyen hosszú csend a halott csendje…

Milyen hosszú csend a halott csendje,
az ágytámlától elér az egekig.

A szemében a múlt metropolisza
alszik, az ő járdáin megáll a mozdulat,
a kirakatban repedt és foncsoros a tükör,
a fákon, akár a félig kibomlott haj, a
gallyakra telepszik az idő, s a
veréb most már képzeletben
ugrálja körbe folyton a percgolyót.

Milyen hosszú csend a halott csendje,
az ágytámlától elér az egekig.

Mert annak a csendnek két utcája van,
és nyolc utcája van, s utcája
annyi már, hogy belátni képtelenség,
elfut mind… bele abba az éjszakába,
ahol a csillagoknak nincsen hangja,
csak csendje van, és van még csendhez
támasztott Göncölszekere.

A videók örök nyara

Pár éve még együtt figyeltük a
videót, a film ott forgott a képernyő
sík vidékén, te meg itt ültél mellettem,
nevettünk azon, micsoda mókás
kis figurákat csinált belőlünk ez a
gép, amely úgy tapadt húsunkra, ahogy
a méhecske időz kicsit összecsapott
szárnnyal a virágok legbelsőbb termeinek
kapuja előtt. Más életet csinált belőlünk az
a gép. S mi ámultunk, miképp lettünk
egyre többször szereplői annak a filmes
csodának, ami valahogy mégiscsak
belőlünk építkezett. Hogy húsunk
még ott is húsként virágzik, s ráncait
így aztán megtarthatja magának az ég, hogy
a nyár, mely minden évben elszökik
az őszhöz, ott örök sztár, kinek
tündérguzsalyára hiába les, hiába vár a
szél, és bizony hoppon marad az őt
megkívánó tél is, mert mi ülünk, ülünk
abban a filmes nyárban, ahol a kamera
mint virágevő méhecske forog,
ahol a függönyön a levegőnek
minden szikrája külön él…

S aztán az első felismerés, hogy az
ott más élet, más világ rendje, s
mégis úgy szalad szemünk előtt,
ahogy szalad bennünk a vér, mely
öntudatlan hozzánk tartozik, ez
a film, ez a minket lemásoló
műanyagvilág, ez a méhecske
szárnyain táncoló nyár elkezdett
magában pörögni, és ment, szaladt,
az ég ráncait messze elkerülte,
de mi már nem nevettünk azon, hogy
micsoda mókás figurák vagyunk,
s nem boldogított, hogy a tél
havas szeme hiába figyel,
mert te csak ott voltál, csak abban a filmes
nyárban, ott húzódott a nevetéstől
keskenyebbre szemed, függönyöd szikráit
csak ott gyűjtötte be magának a Nap,
ott vált ő teljessé, ott tudta, mi a
meleg, s mi az eleven, én meg
azt tudtam egyre jobban és egyre
élesebben, hogy más életet csinált
belőlünk az a gép, s amíg ő a
fényesség meg a teljesség felé
futott, a halál a te életedre
lepkeszárnyakat rakott.

A hársfa Madonnája és a bakelitlemez

A lányom szeméből feltekint rám az
anyám is. S mintha kagylókból ömölne ki,
felém hullámzik és mégis távol marad
az a zöld fóliával védett tenger.

Az asztalon evőeszközök; kés, villa
s egy dugóhúzó a szellem palackjához,
már csak a barlang hiányzik a meséhez
nekünk… a palack öblös mélyeként
meg szolgáljon ez az isteni
ígéretekkel teli sörösüveg.

Az utcán rakodómunkások. Hátukat
a Nap vizsgálta imént tüzesebben,
bebújt harangként ingázó nadrágjukba,
s nagy fehér petúniákká duzzasztotta az
ingüket. Egy bakelitlemez perdül kettőt
a járdán, s ahogy kettőt koppan a köveken,
a koppanás helyén fekete hangjegyek
sírkeresztje rajzolódik rá az aszfalt kemény
bordázatára. A hársfa – fölötte hintázva –
már napernyőit bontja, s a fekete
sírkeresztre egy fényszalagokkal körbevett
Madonnát ereszt rá. A rakodómunkások
mind köréje gyűlnek. Az egyik kötelén lazít,
a másik izmait ereszti most lazábbra;
nadrágjuk szárán a harang hangokat keres,
s a nagy fehér petúniákon is feltűnik
egy-egy fényszalag. Majd a bakelitlemez
fekete magányába is beszüremkedik a
fény, s ahogy végigfut a karcos vonalakon,
egyszer csak megszületik a zene.

Előbb csak csecsemő, magába töltene
minden lármás hangot, aztán útjain
ütemet, mértéket tanul, majd a
kamaszok haragjával borít ki
magából minden régebbről valót.
S mikor már felnőtt lesz ő is, a zenéről
úgy hullik le minden fólia, ahogy a
lányom és anyám szemében is takarás
nélkül hullámzik a tenger. Ő most már
a legteljesebb önmaga. S ekkor a
rakodómunkások fehér petúniái a
lehető legnagyobbra nőnek,
míg el nem éri lelkükben a boldogság
azt a sok-sok fényszalagot, mely a
Madonna testéhez fűzi őket. S aztán
elcsendesül a lemez, a fekete
sírkereszt ráfekszik az aszfalt
kemény bordázatára, a Madonnát
visszaálmodja magába a hársfa, és
a rakodómunkások az izmaikat
csomósabbra, feszülősebbre kötik.

Madár a drótkötélpályán

A madarat figyeltem. Álldogált a drót-
kötélpályán, aztán rárepült a háztetők
mezejére. Téglák pipacsait kerülgetve
kicsiket ugrott, időnként körbejárt
egy kéménybóbitát.

Nyár volt, minden melegét a földre
vetkőzte le a Nap… S nem tudta,
a madarak idejét még az ő melege
sem tágíthatja jobban annál, mint
amennyire tágnak gondolta el azt
a kémények szirmain megülve
a madarak Istene.

Hangos volt a nap, odalenn
autók feszegették az úttestek
nyugalmát, egy rendőr pirosat
jelzett a szabálytalanul érkező
éjszakának, aztán ugyanazzal a
lendülettel a szívéhez kapott,
a győztes, lám, mégis az éjszaka lett.

S fenn a madár még a drótkötél-
pályát próbálgatta; egyenesen
tartotta önmagát, de ahogy azt a
kéménybóbitát megkerülte, már
látszott, ott legbelül azt gondolja,
virágfakadás ebből már nem lesz,
s a betörést is sikeresen hajtja végre
az a szabálytalanul érkező éjszaka.

Aztán csend lett. Madarak csendje.
Tollakba ágyazott. A levegő törékeny
csontjain megülő. A madár
a drótkötélpályán fél lábon állt csak,
s mikor a szél mellé repült,
s ő inogni kezdett, szárnya nem
rebbent, meg sem mozdult,
hogy küzdjön az életért.

S ahogy ott állt – kicsit nekidőlve
a szél hintájának – már pergett is
az éjszaka mozigépe; fiókák
jöttek elő, szárnyukról még nem
vált le a fészek, s alighogy
megszülettek ők az ágak lombjai közé,
már csúsztak is bele az éjszakába,
tolluk – mint emlékjel – a lombközökben
ott nem maradt, s aztán már minden
filmkocka üresen jött elő,
nagy fehér semmik,
rácsos keretekbe fogva,
pergett a film, ahogy pereg az élet,
s ekkor a madár mind a két lábával a
semmibe lépett, és szárnyaival
kicsit sem egyensúlyozott.

Játék

Azt mondták, hogy ráér még sírni, hiszen
áldott állapotban van az idő is odakinn,
vidám az erdő ördögi nyelve, mintha
fáiból kettőt-hármat most újra kieszelne.
s hozzáadna még néhány sötét, durva és
bűnös dallamot, s az valami karikás
sodorban jönne, jönne, s úgy pörögne, mint
a fedélzeten ütközetre kész angyalok; a
csábító zokogás dobpergésével ébresztené alant
a még megbúvó Napot, de lám megosztaná
magát a Holddal is ebben a köztes állapotban,
az ördög az Istennel játszik most a homokban.

Mert persze furcsa

Ott él a ház is. Kőkorba omolva.
Kicsi, mint megszigorodván, a levert rémület.
Madár fekszik az álom tetején,
szép, szép kancsós testű, puha madár;
árnyékát szél fogja össze, valami
utcahosszas ez a vonulás.
Házsongárdi a zöld futás vége és
harmadnapos a pohjolai hó, meg
ott van a ház is. Kőkorba omolva.
Mert házban a ház. A ház. Ahogy beljebb
lép. Templomaihoz fordul a tört
Idő, magát ott imákon magasabbra
vonja. Kancsókat formáz kivont tenyerén az
ősz. Meg ott él a ház is. Kőkorba omolva.

De hogy

Az este – mint felriasztott galamb –
magasba rebben, majd újra
visszaszáll; körpályán kövül
ránk a szél is, és sarkpontjait
– jobbra-balra dőlve, macskák
nyelvét fényesre törölve –
galambként fogja, röpíti, oszt-
ja, csomózza – utazunk, ember,
folyton ezt susogja: egy új
litánián, míg csöndben araszol
hozzánk a feledés, s egy disznóláb
tányérunkra (lásd: megformált s
bőséges szabadság) sietve nem kerül.

Archives