Az este – mint felriasztott galamb –
magasba rebben, majd újra
visszaszáll; körpályán kövül
ránk a szél is, és sarkpontjait
– jobbra-balra dőlve, macskák
nyelvét fényesre törölve –
galambként fogja, röpíti, oszt-
ja, csomózza – utazunk, ember,
folyton ezt susogja: egy új
litánián, míg csöndben araszol
hozzánk a feledés, s egy disznóláb
tányérunkra (lásd: megformált s
bőséges szabadság) sietve nem kerül.