Mintha zsoltár volna Mintha zsoltár volna
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  •  

Archives

Mintha zsoltár volna

„Ő szólt: az a borzongás volt a legszebb”,
mikor egybefordult verseknek sarkain a rím és a nő.
Sztyepan Pehotnij szétrongyolt sztyeppékre
indult, a táj fehér volt – szem, szájnak áttetsző
csiganyál-úszása, tűzhelyre ráejtett farkasagyvelő.
Mert alatta föl-fölburjánzott a meleg pára,
száz és száz lombkarikát vetett ki magából az anyaföld,
résekbe iramlott sok-sok meg- és elviselt józansága,
mikor az asztalfőn Liszt Ferenc hegedűje pendült, szólt,
szózenét tündökölt. Sztyepan csak ment hús-vér
s eltépett növényi keretbe lépve végül, hová az
ember – félve kínzó magányát – olykor le-letérül,
és persze, no persze, nyírlevélbe burkolta dalát…
Tavaszt, virágot bizony ritkán látott, fémes őszbe,
télbe dobálták szét az angyalok, most testén játszik
a nyugati szél, s taszítja arrébb, mindig arrébb
valami furcsán szűkülő, horpadó vasmarok. Olvasnánk
néki zsoltárt, hogy Istene enyhüljön, s jól végezze
dolgát, hadd játsszon végig minden zongorát, s benne
a bánat ne növessze égig fájdalmak naponta széteső
húsait, s fel ne sorakoztassa messzi seregében
a Földnek élő katonáját, ezt az eleven bakát.

Read More
Nők, férfiak délutánja

Délután volt.
Az eső addig már
nem jutott, hogy az ereszen túl
belessen a szobákba is,
s lenn az utcákon az
esernyők is
épp csak megmártózhattak
abban a nedves, de már
száradni készülő csöndben.

Mondhatni, prózai délután volt,
olyan vers előtti meg vers
mögötti szétterjeszkedése
a napnak, ott, kinn a
buszokra vártak még
nők, férfiak,
ám a tömeg kerítésén belül
már magukra maradtak…

és a kavicsok is biztosan
tudták: a Nap már távolabb
cipelte tőlük azt a
könnyen illanó délidőt.

Read More
Férfi – nő


A férfiban kicsírázott a nő,
a nőben a férfi, víz mosogatta
sokáig arcukon a mosolyt,
amikor reggelente összefutott
szemük, esernyő alá gyűjtötték
össze a hétköznapi véletlen
találkozások tócsamentes
nyomait, majd kabátot húztak
magukra, felforrósodott
bőrükkel bementek a házba,
az esernyőt a sarokba rakták,
és összesimították a levelükön
himbálódzó nedves virágokat is.

Read More
Repülők

Ott, a város szélén már magasabbra
nőttek a lélekbunkerek,

s ha este jött, a csizmák hegyére
ismeretlen hangok kuporodtak,
s becsattogott hozzánk az
éjjel is, de hiába vigyázott, a
bokrokba folyton leejtette
a repülőket, és sírjuk lett a
szánkból kidagadó csönd,

majd a mennyei lapát is előkerült,
s összébb terelte
a szétkergetett csontokat,
más repülőkre akasztotta
rá az elhullott lelkeket,
mert a repülők folyton csak
repültek, és magukkal
repítették az időnek
emberhosszú szalagjait is.

Read More
Nakonxipán kalapjai

Nakonxipánban a hó gyakran esik,
s ferdeszemű bolondokból kandikál ki
az égbolt, a kutya, míg tudja,
elhagyott ugatását keresi,
s a meghaló tó partjainak azt
mondja, szép volt.

Nakonxipánban az asztal lába
ember. S őrá könyökölnek
a hagymázos reggelek.
A csészékbe a csillagok beülnek.
Sejtik, az emberben valami
mindig hibádzik, és csak a meg-
bomlásban áll össze a kerek.

Nakonxipánban az arcok
kalap alá bújnak. Kalapban
ők nem meztelen csigák. A férfi
az asszony mellett néz el,
ám arcában a nő, igen, a nő
az ősi és ő a legmodernebb,
a legfényképezettebb holdvilág.

Nakonxipánban Japánba belép
Európa. Ott az őrült mindig Nap-
keletre tekint. S a ferdülésnek
suhogó késein a phantasie
legvalósabb – erekben délben,
este bejárt – kicsit sem
dülöngélő világa kering.

Read More
Halál, ha együtt lépünk majd…

Halál, ha együtt lépünk majd,
fogd gyorsabbra kicsit
lépted, hadd érezzem
a szívverésed, akár a jazz-
dobos, ki, noha most utána-
fut a zongorának,
mégis oly szertelen és
oly magányos, akár az
időfutamoktól
eltántorodó pillanat.

Read More
Matéria

Azt vettem észre, mióta nem
vagy, másképp nézek minden
tárgyra. Ez a tiéd –
a tiéd, mondom
még élesebben, mint korábban,
ebbe a viszonyba a halál
be nem léphet,
addig biztosan nem, amíg
bennem jár-kel szúrós éjfelektől
puhább napkeltéig a
házait építgető szó.

A testedet birtokba vette az
idő, az orvos már
más betegeken igazgatja a
sztetoszkóp éhes
harcsaszáját, szívedben a
kamra a halállal már
rogyásig tele,
porodat, a maradékot,
mit az urna befogadni
már nem tudott, valaki
elvitte magával,
no, lám, hát teljesek még a
halálban sem leszünk… de a tárgyak, azok a
helyükön maradtak,
s amíg ők bírják,
addig, addig bennük
még te is testté formálódhatsz,
s addig, ha őket érintem,
még visszaköltözhet fájó
önmagába a matéria.

Read More
Lépések

S ráereszkedett az útra a lépte,
lassú volt, óvatos,
csak kimérten tördelte
maga előtt a csendet,
s árnyékból sem építkezett
duplán, mert ő maga volt,
ahogyan maga van

a házfal, amíg tető
nem kerül rá,

maga van a horgolótű
hegyén a félig kész
hurok, magára marad a

kéz, ha gazdája testét
már csak az út kövei
görgethetik összébb,

s ahogy a körömcipő
mellett magára marad egy
reggel az álmos férfinép.

Read More
Várakozás

Várták egymást –
ő a kapu előtt,
s mikor egy bicikli fordult be a
sarkon, szőke copfján még rántott
egyet, derekán az övre még
ráreppent tenyerének vékonyabb
ágra kívánkozó madara,
s felejtett mindent,
lábast a mosogatóban,
a küszöbön a tegnap véletlen
összetiport darazsat,
a hűtőben a sok beteljesületlen cetlit,
az ágy felett a polcon az
emlékek testes ládikáját,
a cipőt, mely tegnap még
vele összeforrt, s csak előre
nézett, szeme már bontotta
a járdák nyugalmát, s
mintha egy szobrász
öntötte volna formákba a
saját csontjait, úgy lépett
ki lassan, szépen önmagából…
s úgy építette rá
arra a koszos kis utcára a
férfit, a trikótlan Istent,
aki az övé lehet
még egy fél napig.

Read More
Búcsú

Aztán búcsúzunk, mikor eljön
a mi éjszakánk is. De előtte
kiszaladunk még egyszer a tágas
mezőkre, mutatunk a bennünk
szandálon futó gyermeknek
ámuló búzavirágot, pipacsot,
az ablakhoz megyünk,
sistergő életeket
látunk, férfi karját az
asszony derekán,
házakat, sok csak félig
felépítve… s látunk
csészéket, ahol
aranyteára talál Istenünk,
és követ, amely lelkünkből
hullott ki, hogy aztán megint csak
rákönyökölhessen egy íródeák,
bokrokat, ahol a csiga
még égbe felvezető
esőt keres,
macskát, ki az egérhez
az utat már döcögősen
járja, kést, mely alatt a
zsemle már alig vékonyul,
diófát, ki elindult,
hogy híreit
hozzánk is elhozza,
s megsúgja, a halál
után fényesebb az
égbolt, a mező meg tágasabb.

Read More

Támogatóink

Arbexal
Üzletpolitika
Hungary Investing
Magánház

Kategóriák

  • Egyéb írások
  • Gyermekversek
  • Idegen nyelvre lefordított versek
  • Versek

Legutóbbi bejegyzések

  • Szükséges
  • Halálod hajnala…
  • Fák
  • A bolt
  • Akár egy sáska…

Nyelv:

  • Magyar

Bejegyzések lapozása

« 1 … 16 17 18 … 25 »
ÁSZF
Adatkezelés
Honlapot készítette:
Arbexal Group Kft.
Minden jog fenntartva.
© 2024