Mintha zsoltár volna
„Ő szólt: az a borzongás volt a legszebb”,
mikor egybefordult verseknek sarkain a rím és a nő.
Sztyepan Pehotnij szétrongyolt sztyeppékre
indult, a táj fehér volt – szem, szájnak áttetsző
csiganyál-úszása, tűzhelyre ráejtett farkasagyvelő.
Mert alatta föl-fölburjánzott a meleg pára,
száz és száz lombkarikát vetett ki magából az anyaföld,
résekbe iramlott sok-sok meg- és elviselt józansága,
mikor az asztalfőn Liszt Ferenc hegedűje pendült, szólt,
szózenét tündökölt. Sztyepan csak ment hús-vér
s eltépett növényi keretbe lépve végül, hová az
ember – félve kínzó magányát – olykor le-letérül,
és persze, no persze, nyírlevélbe burkolta dalát…
Tavaszt, virágot bizony ritkán látott, fémes őszbe,
télbe dobálták szét az angyalok, most testén játszik
a nyugati szél, s taszítja arrébb, mindig arrébb
valami furcsán szűkülő, horpadó vasmarok. Olvasnánk
néki zsoltárt, hogy Istene enyhüljön, s jól végezze
dolgát, hadd játsszon végig minden zongorát, s benne
a bánat ne növessze égig fájdalmak naponta széteső
húsait, s fel ne sorakoztassa messzi seregében
a Földnek élő katonáját, ezt az eleven bakát.