Aztán meg

Lassú ébredése van a napnak, s míg
ablaknak ütődik a fény, két csipás
galamb s két platánlevél egy fán még
tűnődve üldögél, hallgatja, ahogy a
fény s a lárma bevégzi mára elrendelt
dolgait. Gyerekek jönnek, kis kötélre
fogva húzzák a réteket; hálóikba
nagylombú, szétnyílt törzsű fákat s
halakból kicsúszott kopoltyúkat fognak.
Kezük formás, bakancsuk máris térdig ér.
Fehér fogaikon megáztatják a napot, mit
az este bádogvonaláról valaki nagy-nagy
körökben feléjük forgatott, s úgy élnek
tovább, mint hálókból kilépett, nagylombú,
szétnyílt törzsű fák, bár ázott esernyőjükön
egy-két posztmodern beütés, hang-, madártörme-
lék s egy kandi csecsemőfej: a háború.

Read More

Képek

Este volt… idegszálain szétpendült a csönd,
és úgy ugrált tovább, akár a hangjukról lemetszett
kiskutyák. Éles tapintással ölelődött hozzánk a
köd, a tó szinte már saját partjain üldögélt,
s hosszan-hosszan azt figyelte, mint fogja
két kezébe arcának legpontosabb vázát az őrület.

      *

Esedékes az ősz is, esedékes a tél is,
épp tegnap óta – hisz többívű mozgásba lendült
az Idő aranycsibésen csúszkáló feneke.

Read More

Kariatida

Egy bádogkötél volt, mit
versének közepén meggondolatlanul
otthagyott. Csak állt, sokadmagával,
(ezt szabad), nézte a harkályt
a mindig cselekvő ég alatt,
s valóra váltotta (költőnek magnifique
meg egyéb) a lefolyástalan(ok) egymásra
torlódó életét, s közben azt mondta:
pszt, macska, s köpött; a fa
száján a levél másnap is kiszökött.

Read More

Őrjárat

Némelykor azt hisszük, elég
a hídon végigmenni, s ahogy
Ali hodzsa a kádihivatalt,
úgy érjük el (kijátszva
belső önmagunkat) a törvényes
padlódeszkát s alkonyattájt
az utolsó házat, mit az élet
magából még „Nur kein Skandal”-t
szavalva kitakart. S míg megyünk az úton
(ahogy az öreg egykoron Rogaticában
az úton mendegélt), csak sejtjük: az út
végén valaha széljárta, nagy kapu
állt, hogy mázsás nyílásain térítő
optikába fogva egyszerre túlsó messzeségbe
s jóleső nagy közelbe csúsztassa át a
szétnyíló veszélyt. De mióta külön-külön
lépünk rá minden hídőrző čaršijára…,
azóta köveket dobál a Drina, s forintban,
dínárban számolva is apad az ünnep-
nap, apad az ember, apad a halban a
hús, s apad a széttöretlen szálka.
S míg Lotika csukja-nyitja házát,
s ügyel a pókerarcra is, a víz kimossa
belőle minden álmát, megmarad ő s
marad a nagy szemű kavics. Ősszel
már fáradt s aztán szétbonthatatlan
selyemkötelek közt föl-le jár, ezer-
kilencszáz… – dadogja – (mennyi?),
mennyi is? – s szemében végül összeáll
ház, halott, fű, macska, kapualj s hozzá
a szabály, ezernyi házszabály.

Read More

A halottak tiszta, fehér házak…

A halottak tiszta, fehér házak,
mészfehér idők távol dombokon,
a nagy csöndben mindig minket néznek,
üvegszilánkot látnak homokon.
Kezükben csöndek, lábukban csöndek,
szájukban csendkaktusz nő magasabbra,
asztalon váza, … kés, kanál, villa
és a mennyország rajza az abroszon.

Read More

Végül elviszlek téged is…

Végül elviszlek téged is, mondta a
halál, csak előbb letöröm itt e margarétát,
álló helyzetbe hozom a himbálózó kötelet,
kicsalogatom a meleget a szomszéd szobában
fekvő testből, kifárasztom a gyerekek talpa
alatt az ugrókötelet, ne félj, mert itt leszek én a
hajnalpírral, vakító fényes utcákon jövök feléd,
felkapaszkodom lépcsőin a háznak, pókok
hálójába teszek véres szúnyogot, s úgy
táncolok feléd, hogy köd se takar már,
meztelen testem elől csupán egy gyerek
szalad, botjával az öreg koldus el nem zavar,
s akkor én átlépem, át a küszöböt, melyet
egy életen át smirglizett az, kihez az én
nagyapám még kalappal fején tért be,
hogy megülve asztalánál mindennap
kicsit hosszabban mondja el, bor mellé
halált is ad az Isten nekünk, s megfoglak
én, s aztán majd azzal az ujjbeggyel érintelek,
amelyre tegnap rászállt egy okos madár,
s onnan tovább ő többé nem repült.

Read More

A hegy mögött

Micsoda fényes esése van most a Holdnak,
már a csillagok is csomagolnak,
s látják, gyors robogásba kezd egy üstökös.

Puttonyokba hull holnap a borízű szőlő,
fényteknőkbe surran be egy téveteg szellő,
s lila árnyú vasárnapot ünnepel az orgona.

A fázós hegyek is tétlenek a távol láthatáron,
pihen az emlék, akár egy ránk maradó lábnyom,
s viszik, nehéz terheiket viszik a vándorok.

A tenger vizet parancsol száraz, szikkadó medrébe,
miből a rák, a gyöngy, a medúza vígan megélne,
s hullámait egyre beljebb, a setét éj hasába cipeli.

Harangokat kongatnak a föl-le futkározó árnyak,
s a kongó hangokat nevezik aztán majd futárnak,
kik holdas hajnalokat feszítenek szét ég és föld között.

S a hegy mögött – már látszik – egy h-moll égi szonátában
a sok nyelven beszélő s dúdoló Európa-táj van,
és Liszt Ferenc arca a hullámzó, zenélő nyelv mögött.

Read More

Villa Wahnfried

A napon, melyen halotti kendődet
vitte négy kísérőd,
s melléd feküdhetett a holtak
mindent elsimító deszkalécén
az eltiltott kedves,
Caroline Saint-Cricq,
az erdő maga is keringőzni
kezdett, és egy világot
megforgató halotti tánc
siklott már úgy, ahogy
siklani képes
az életből kilépő,
ütemre lépkedő, hullámzó
menet, a Langaus.

S jöttek a nők, s érkeztek velük
az illatok, a neszek
s a Dunán is felcsapó
hullámhegyek…,
s bár Lamennais, Hugo,
olvasni, más irányba vitt,
Te a nőt
a hullámzó zenéből
bontottad ki,
s dúdoltad,
én ezután minden
Caroline Saint-Cricq-kel
a mennyekben leszek.

S ha ott volt a sok barát,
s melletted kottát kottára
halmozva hajolt
hangszerére
Chopin és Hector Berlioz,
Te érezted,
Marie d’Agoult-ban is
valami kettősség
munkál, a múlt hangja
táncol, és a jövőben
kerengő, szédelgő
grande fantaisie kínoz.

S gondoltad:
a Boden-tónál
nekem a hazám a visszavágyott…,
a gyermeki Caroline Saint-Cricq…,

s ha én Marie d’Agoult-ban
most mégis egy
új, egy vonzó világot
látok, tudom azt is,
hogy minden nagy árvíz
és minden rondó
hazámnak partjaihoz,
zenében adni, zenében tenni,
visszairányít és
visszavisz.

S ha George Sandban fel is
tűnik az El Contrabandista,
bennem meg zenében,
szóban is
kiteljesedhetne az, kit
a világ oly szóval tisztel,
hogy Franz Liszt…,
pergő, aranyló gyűrűmet
én mégis, ó, mégis
Valentine Cessiat-nak
adnám,
és túllépnék,
túljutnék
szép Lola Montez
ringó, igéző hatalmán.

S lennék én minnesänger,
s követném Carolyne-t,
a bölcs hercegnét, kiben a
nevek varázsa
a kört befutja,
ahogy a halál is lezárja
az élettel induló talányt,
s talán mondhatnám:
olykor magam is szegre
akasztottam hűséges társamat,
a művésszel mindig együtt
járó, őt ölelgető
szent magányt.

S tudnám – ahogy egy halott
tudja -, hogyan jöhet össze
egyetlen szóban a Wahnfried,

hogyan lehet az őrületben
béke, a békében: őrület –
ha tőlem messze táncol
mindaz, mit számomra
összetáncolhat
a nő…

meg nőként az a másik,
az a zaklatott hangú
anya-rapszódia…,

ki engem még akkor is
fel- s mozgásba lendít,
és akkor is
édes vándor fiának tekint,
amikor már
csendes, legcsendesebb
társammá lett
a tőlem eltiltott kedves,
Caroline de Saint-Cricq.

Read More

Külvárosom – egy Liszt Ferenc halála utáni korban

Reggel volt, s hagytam, hogy
a cipőm összes pórusát átjárja
az álomból ébredő város lehelete.

Az utcán egy guberáló már derékig
megfürdött a ködben, s egy lámpazsinórt
szorongatva azon tűnődött, hogy
zsinórja már van, s ily gazdagságra
alapozva tán lámpát is ad neki
egyszer ez a kukázókat is
szponzoráló városi birodalom.

A rakparton egy horgász
üldögélt, csaliját már rég
kidobta a világnak, s most arra
várt, hogy a vízből kiemelkedjen
a számára elrendelt, horgára
harapó hal, és ő megkérdezhesse
magától azt is, eljött-e végre
az ideje annak, hogy az üres
zsírpapírra néhány jól átsült
pikkely alatti húst is rátegyen.

Egy mellékutcában, mely már
évtizedek óta ott bujkált a város
színházának közelében, a
közeli étteremből három éve
hulladéklistára tett muzsikus
cigány igyekezett óvni a portól a
hangszert, amelyen egykor
oly szívesen játszott mindent,
igen, mindent, amit a vendég
a hús után magába tölteni és
aztán rövid ütemekre tagolva
a szívtájék alatt megemészteni,
jól mondtam, megemészteni kívánt.

Ah, a magyarok nagy zenésze,
köpte oda elfutóban valaki,
miközben CD-jén bömböltette
DJ Valakit, s a liszt meg Liszt Ferenc
közötti különbségtevés zátonyos
útvesztőit e percig minden bizonnyal
gondosan elkerülte. A hegedűs
meg csak dörzsölt, dörzsölte a
hegedűjét azzal a maroknyi
ronggyal, amit előző nap mentett
ki a villamos vágányai közül,
s miközben dörzsölt, porszemként
szitáló álma is egyre lejjebb, egy
koszlott ablak lécfogai közé került.

S indulni látszott a közmunkások
menete is; lassan ringó csípők felett
a szemek aranytálkái, a darócruhák
tömegében néhány virágra éhes
szem. Ásó, gereblye kezükben,
hadra fogott fegyverek és
vágyak, füvek kuszaságát
megtisztítani akaró
városi gondolatok.

A Dóm előtt egy kanyar, majd egy
mellékutca tévelygő árnyait
megkerülve végre maga a tér,
az aznapi létezés induló terepe.
Mindenütt eldobott műanyag palackok,
csikkek félig égett terepzubbonya,
a tegnapi színházi bemutató kislányos
főpróba szemérmét eldobó érett női figurák:
színésznők sokat látott parókája és
egy-egy akarva elhagyott, ledobott
rúzsfolt a papír zsebkendő végeken.

Ez itt Szeged. Szeged megviselten is
mindig újraéledő városi élete és akarása,
a hajnal-polgárok igyekvő, áradó,
sodródó menete. A lábuk alatt kő,
beton, a természethez visszaosonó
macskakő, igen, a macskakövek
öreg, fiatal egeres világa, a
macskakövek nesztelensége és
aztán réseikben a bodza, igen, egy
elárvult városlátogató, a kicsit
talán még beteg, de itt, … még itt is
megkapaszkodni akaró, az éjszaka
sötétjét ismerő, ernyője alatt felnövő,
feketénél is feketébb bodza.

Read More

A fatemplom és az orchidea

Lásd, én akartam, hogy
legyen a világ, a szél a tóban
halat kergessen, a vakoknak
szemében kinyíljanak a világok,
akár a sűrű fák árnyékában a fényre
éhes orchideák. Hogy mindenki
kitapogassa magában a csontot,
amikor reggel utcára lépni hív az óra,
kezét idő előtt ne tegye keresztbe az
öreg szomszéd, s az aprócska gyerek
úgy üljön ki a sámlin a függőfolyosóra,
ahogy a fatemplom, amin még évekig
simít egyet a mester keze.

Akartam bánatból jókedvet facsarni.
S a felhő lenge öltözetéből kilépni
látni az esőt, a tükörnek egy reggel
odaadni másik önmagát, a panaszt
úgy elfüstölni, ahogy a hamutartó
felett egyszer csak szédelegni kezd a
gond, akartam, hogy ez a ritkás
vidék néha tömörebb legyen,
s a lábnyomok is úgy megsűrűsödjenek
rajta, mintha minden áldott nap
betérne hozzánk egy újabb látogató.

De a kisgyerek ingecskéi mégis
annyira kékek, mintha csak
lúdbőrzene benne az élet, a vakok
szemében megunt celofánként
zörögnek az orchideák, s tudják,
hogy a külső papírhéj, amit
rájuk akasztott valaki, végleg
levehetetlen immár, és a fák,
melyekből már kinőni vágynak,
erősebbek az ő vágyuknál is,
s megmarad a szemekben az
a fekete vitorlájú csend is.

S mégis, amikor az éjszakák fogai
közé fogva a vakok szemében aprót
sem mozdul a csend, s a parkettán
épp csak kicsit nyöszörög az ember,
kit szíve rossz rohanása félúton
megállni és szíve fáradt mandzsettáit
a földre fektetni késztetett, akkor,
igen, akkor kell a konyhában a
hűtőt kinyitva egy félig megdermedt
tojást találni, s héjának roppanása
után megnézni azt, hogy a gyerek,
kit az éjszaka is kinn felejtett azon
billegős sámlin, úgy néz-e a magasba
még most is, mint a fatemplom, amin
mindennap simít egyet a mester keze,
akkor kell visszagombolni az
ingét még viselő szív mandzsettáit,
s akkor kell legalább egy orchideát
találni, amin felkapaszkodhat a
fényhez a vakok szeme.

Read More