Mellékfoglalkozásban saját koponyáját
próbálta meg egybetartani. S mikor a
verebek széttörve hoztak kerengő
esőcseppeket, az egység szimbólumait
kapta elő s tanulmányozta, akár a
nyelvész, hogy a gondolatcsonkok mögött
mi az, ami eltörött, s mi az, mi üres
huzalhelyként a térben lötyögött
mindaddig, míg hétfőt nem mutatott
a naptár, mikor a méz formáival
telt meg a gyanútlan kaptár, s forrasztó-
pákával vonultak az isteni vándorméhek.
Reggel. A startlapon klikk, s nyílik a
hajnali galéria. A függönyön túl fehér
lepedőben egy lány, haját tekeri
csövek kaktuszaira, szájába véres
kígyókat beereszt, poharát a férfi
poharától messzebb helyezi, hangjával
guggol be a szomszéd szobába,
s jön a férfi, csíkokat teker le a
papucsáról, szakállán ollót körbevezet,
az álmot a szeméből mint gyurmát
nyomkodja ki, s hagyja, hogy
ott ragadjanak a szúnyogok.
A minap épp filmet néztem, hol egy nő fennhangon
azt mondta: nos, Bástya úr…; tudtam, narancsként
zöld citromot ettem, s e név mögött a
messzi kor lapul.
Matt volt a kor, s oly fekete-fehér, akár a
ködben a fekete bodza – s noha királyt ő nem
veszejtett, riadt futóként cikázott
sok-sok bokra.
Paraszt éhezett, pincében disznót vágott, s ha
Bástya úr jött… ment a ló, ki oly gerinces
volt, meg olyan nyeszlett, hogy vígan magára
tűzte egy karó.
S bár a mi Bástyánkban sem a zene, sem Erkel
nyomokat mélyen nem hagyott, attól még
mattot az embervilágnak hetente adott,
hiszen… adhatott.
Bástya úr aztán úszni vágyott, és bő, langy
vizet kerített a Hold neki – mert ki elvtársként
úr volt, az úszni vágyik, s a vizet a
Holdon szereti.
S ha a kisember nyolc mezőt látott, mert álmába
még hetet befútt a szél – szemét nyitva, már
Bástya úr homálylott, ki a szavaknál
is túlabbra ér.
S míg királynő nem lett az asszony, ki tudta,
a bodza ott kinn, hol fekete, a ló folyton azt
kérdezte, ha az úr megjön, akkor én,
vajon, leszek-e.
És ugrott a ló, „bocsáss meg, ó, én királynőm”,
így mondta nejének a ló, ám sejtette,
szava túlontúl ékes, az ő korában
ez már nem való.
Szántottak mezőt, fekete-fehéret – látsszon,
hol nyugszik majd a hóvirág…, és tudják,
hol kapja le az ég a Napról a rebellis,
fülledt bóbitát.
Ürült a tábla, kókadt a mező, és cipőjét lopta
a paraszt messzebb; bár közben attól félt,
egyszer rászólnak: hé, a lábadat,
azt hol szerezted?
S míg jattolt a boltosnak a lány, ki folyton vert
csipkéket vitt, cipelt haza.., egy sakkjátszmában
már mattot kapott a honderűben épp
nem fürdő haza.
A vers a legfehérebb bálna, a
percekre ráúszó Moby Dick. Bonc-
asztalánál a költő csak motoz
s kivárja, míg szárazra hordja
húsára playbacknak felszerelt
izmait. Sötét van. Áttetsző
szálkákra tűzve az este (ismétli
Ahab falábát, bokák, csuklók s
táncoló madarak fölcsapó szigony-
köteleibe esve). Tőkehal, sózott
mogyoró s egy síkos villanású
lámpa, az ég hol kocsonyás ámbrás
cet, hol tengerre hangokkal rá-
horgonyzott bárka. Megvirrad s
fordul – fémes haltestekbe siklik
az álom konvexnek megrajzolt
szöge, „more hominum”, a bálna
mondhatatlan s mi még mondhatat-
lanabb: a bordák, csigolyák s áll-
kapcsok tükörbe feszített köze.
Egy hosszú kiáltást emelt ki magából
a harang és harmadnapra emberek fordultak
ki az égből is. Arcuk megfeszített madár-
arc volt, szemükben jóvátehetetlen a
harmincfokos hideg, és már házfalat sem
támasztott Jerikó-csontjain a levegő.
A háttérben egy hangya őrizte kijelölt
posztját, kissé izgatott lombok térdepeltek
hozzá, katonás menetben vonult felénk
az ősz. Föntről elnyújtott parancsok
érkeztek, riadót fújtak maguknak a
szőlőfürtök is. Az út kerengő vonalakba
botlott. Meghalni először az eső kezdett,
csepp csepp után jött, s akár a morze-
jelek, úgy húzódtak hosszabbra a szünetek,
aztán a levélközök nőttek meg a fákon -,
Júdások kiabáltak már a ránk maradó zöldben is.
És tükörbe fordult a véghetetlen idő,
akár egy fészekalja repülő úgy rövidítve meg
önmagát, előbb egy hosszal, aztán többel is,
végül az emlékezetbe ütve – új telepesként –
őrtálló kis tanyát. És sírni kezdtek a fák,
majd kezükbe sírtak az asszonyok, s úgy vitték
fától fáig lépteik, akár a sokfelé szétnövő
bánatot. Egy madár szárnyait levetve
önként ütődött a földhöz, és sugártörés nélkül
nap alig maradt. Mi ott az evangéliumra vártunk.
S bekövetkezett aztán a holnap is.
Hozzá mentem. Vittem emlékét a régi nyaraknak.
Zöld felfutását a tájnak s annak a különös rohanásnak
izgága lépteit. Ünnep volt akkor minden, valami
nagy-nagy ünnep (máig elhatott). A virág tudta színét,
a szoba terének megnyílt ragyogását, s kezed… kezed a
türelem váró, majd vágtató útjait. Bennünk ismert a rét
magára, bennünk a ház s akácaiban az oktalan
kis liget. Hogy a fiatal felejtés mikor
kezdődött? – a virág színében, bukott cserepeiben
az épülő szájnak vagy azon a résekbe csukható
vékony éjszakán? Mert jött. S nem alszunk azóta saját
szemünkben sem. Teszünk, mint ki szót vált,
mint kinek dolga van a léttel. Én elkapom, te elkapod
a szavak rézsútos zuhanását. S ő fáradtan nyelvünk
megtartó erejére költözik. De, jaj, micsoda játéka az
a régi nyaraknak, mikor a körvonal ünnepes magaddal
szobákat nyitva, kulcstól eloldva újra megtelik.
Felajánlotta, hogy meghal,
hogy az időt kivezeti ereiből,
s szívének petúniáit többé nem
ülteti a közeli virágágyásokba,
hogy ezentúl csak magára néz,
az ablakba többé nem tesz
üveget, bőröndöt púposra nem
pakol, nem igyekszik part mellé
tengert is látni, fésű fogai közé
rendetlen hajat nem helyez,
könyvet koporsóban ki nem nyit,
versben mandulafát fel nem növeszt,
egeret macskához délben nem ereszt,
a körmét ollóval sehogy sem vágja,
telefont nem hallgat, félre sem helyez,
újságot néma csecsemőként ringat,
a hangokat gondosan körbefóliázza,
és szorosabbra zárja az erkélyablakot.
Lehettem volna más is. Talán egy magába
zártan is megnyíló üvegpohár, amelyben oly
kidolgozatlan a forma rendje, hogy a nyers
életanyag az ő pórusaiban lüktető kiegyezés
csupán azzal, ami van, s ami a felszivárgó
fényben szüntelen felé siet. Csakhogy lettem
én más. Nem az utóbbi hetek fáradtsága tett
ilyenné, hiszen, ha most össze is szedném mindazt,
ami, hogy elszántan képszerű legyek, mint szőlőnek
megszakadt kedve préselődött ki belőlem, akkor
is újfent valami kettősség ülne körém, s küldeném mégis
mindnek én szívélyes üdvözletem. Hogy ezentúl mint
és merre, hová hány lépést teszünk, hogy később avagy
az első adandó alkalommal üríti ki a szükségszerűség
véletleneken megkövült szemünk, hogy mint feladat
vagy bűntudat vetődik-e fel a szeretet kérdésköre, s a
görögök műhelye ránk mint elhagyott álomszerűség
omlik-e le, nem tudván, rokonságunk ördöggel, angyallal
mikor támad, magunkénak vallhatjuk-e mi is a mesés
Ezeregyéjszakákat… Hogy anyagszerűségében vagy azon túl
tűnődik bennünk az élet, ahogy a pokol a harmónia után
egy és sok Esterházyé lett… Lám, mint bíbelődik velünk
még a környezet, szerepjátékaiból bennünk is kiválik tán
egy-egy ékezet. Komolyság s rettenet nedve – a személyes
jelenkor. És a nevetés: az igazi, ami nem a show-angyalok
teste, miként lesz egyre inkább bujkáló kolostorokban festve.
S mint régit látod meg aztán az újdonságot, új címlappal
kerítve régi igazságot. Miközben apró kérdésekkel
fordulsz a másikhoz, hogy mondaná másképpen,
meg hogy mi a gondja, pohár a pohárhoz önmagát
hogy adja, kutyának nyelvén megül-e a démon, ahogy
gyors futáshoz kenődik a féknyom, hogy ki a gyilkos
itt most, és ki az áldozat, ha ők úgy futnak egymáshoz,
mint két tehervonat, és szavunk merre ugrál, bűn-e a
mosoly is, ha hozzáillesztődik a történet szirma ott,
ahol illesztődni szabálytalan szabály, sőt, ítélendő dolog,
ezeken tűnődtem nem-én és nem-pohár, mert a világban
sok minden értetlenül megáll; noha már, akkor itt, mondaná
az eszünk, de csak oly tétován teszünk-veszünk … s leszünk.
Tudod, hogy milyen a mozgó félelem, amikor
tested elúszik a tárgyak szivacsába, és a redőnyön
csak úgy mozdul az este, mintha tested barlangjába
ő is csak belesne, s azt gondolod, hogy a világ most
panziót váltott, s jobb, ha nem veszünk már utcai
kabátot, és úgy látod, benned ácsorog és dől jobbra-
balra mindaz, mi addig kinn virágzott: a szorongások
parkja, no … és az istenkém, hát ő is modortalan, a híre,
akár a hó – s most még is odavan…, amott nyújtóztatja
szegény a lábát, nem mondta el ő sem a napi imáját,
hisz címeres pecséttel levelet kapott, hogy a szeretet ma,
hoppá, betört egy ablakot, annak meg széttört az az
üvegnyelve, és mindent mintha egyként csak magába
terelne; titkos haldoklók és házias szeszélyek, fejtetőn
megálló, falra felkent képek, ingerlékeny esték félig
kiművelve, közöttük az ördög is biz’ Isten üdvös
önmagára lelne. Lenne kölnivize, fekete, spriccelős, és
a lét is minden pillanatban a gonosszal viselős. Könyvekben
feltűnne az iszony komolysága, lassan, akkurátusan
– miként tudós cédulázna. Lenne benne tudat és persze
leszolgált idő, a gyógyító techné meg imádott szerető.
Olvasna s próbálna – mint női illatot – olyan technikát is,
mi eddig gyorsan kész halálokat hozott. Körbeudvarolná
a halál puha testét, hatékonyan hozná közelebb az estét.
Karját simogatná, enne pirulákat, konjunktív szerepre
ítélné a lábat. Törvényét keresné a mulandó létnek, reális
sorrendjét a feltörekvő szépnek, lenne Thanatosza néhány
tranz-akció, előbb egy kis lét, s aztán már nincs, látod,
semmilyen kibúvó. Így hólyagosodik fel elménkben a
halál, mely sokadik hatványon sürög-forog s … megáll.