S akkor kiszaladt belőle…

S akkor kiszaladt belőle az állat,
az erdő felé, a fák közé futott,

s ő ott maradt, az ember-árva,
s lassan kiütközött rajta
az ösztönök hiánya.

Drótkötél

Elmentél, és csak a fák maradtak

utánad, ágaikon már a te tekinteted

nélkül repdesnek erre-arra

a madarak.

Az erkélyen is csupán a szél

találja meg a helyét, az

öreg koldus szeme üres,

nem néz fel reménykedve,

hogy a magasból

leesik-e neki tőled valami;

oly sok-sok láthatatlan elemre

szedett szét az ég, hogy csak

a belőlük kihullt összefüggésre

támaszkodhatok immár.

Ami megmaradt, nem több

az elmében bejárt utaknál,

a lélek riadalmait összezáró

kerítéseknél, a szembogárban

megülő, még nem korrodálódó

történeteknél. A játszótéren

gyerekek kapaszkodnak fel

a hintákra, szelekre ültetik

fel fürge hangjukat, s a

madarakat nézve kicsit előre

futnak ők akár már a felettük

készülődő nagy halálig is.

De előtte még itt a játék,

hintázni, sivalkodni, madárcsont-

repülővel kutatni a szem végső

régióit, a hársfák leveleiből

kibontani a határaival nem

törődő, a minden gondot

hirtelen maga mögött

hagyó kacagást.

Őket nézem,

s közben azon tűnődöm,

hol igazgatja repülőjét a te madarad;

a madarad, ki a mennyekből jött a

nyár közepén, s fiókájának is gyorsan

helyet keresett, mintha így

lecsúszhatna szárnyáról a halál,

s olyan könnyű lehetne, akár a

hársfák lombjában a fény és

a véget még nem ismerő,

romlatlan tudatlanság.

De csak a madarad magában foglaló

szó maradt itt.

S akárhová illesztem, dermedt;

ő most a hiányt kifeszítő,

ő az ég és föld között futó,

ő az elárvult drótkötél.

S mi maradt meg, ami kutatva

tán még utánad futhat?

A harang torkából

kiszaladó hang,

a hársfa törzsének

földbe lekígyózó gyökere,

a szembogár mögött a

magát szinapszisokba menekítő,

dolgos neuron, s maradt a megannyi

csend, mellyel még a

halál is tartós és bonthatatlan

szövetséget kötött,

igen, a csend

törött szárnyú, de még

így is repülni igyekvő,

még így is repülni tudó

madara.

Balladaszerű – Kecskemét

Kecskemét kapujában,
Kecskemét hamujában
keresztbe dől tizenkét,
tizenkét bérkaszárnya.
Házak kőharmatában,
égnek fűrészmarkában
sövényrózsa asszonyok,
köviszeder asszonyok.
Sodronyoz az őszi szél,
dróthurkán a nyári éj
kegyelemért könyörög.
Zsémbeskedő ősz zörög,
kíséri rablómadár,
vijjogó láza leszáll,
csőrében halálgyutacs,
csőrében halálgyutacs.

      *

Földre szemereg a levél,
menyegzőre lépked a tél,
fátyola fehér kanális,
sodrása fehér gondolat.
Tekereg a tűzrojtocska,
Nap ostorát földre húzza,
kötözi lángi fejszébe,
bújtatja lángi fejszébe.
Asszony szeme bodzatea,
mosolya is bodzatea,
ki egyszer inni kér abból,
ért már törmelékszavakból.
Alkonyszikrák most a dombok,
estéliek a falombok,
csöndnek szürke ágbogában
merevítve hulló nyár van.
Ráesik a csillagokra,
rá a nagy habos Tejútra,
rá a csöndnek mezejére,
csöndből szökken másik csöndbe.
Hancúrozik bolygó fénnyel,
esőcseppel és reménnyel,
önmagát is kisimítja,
… éj végére kigurítja.

Hegedű

A járdán lett halottá, oly
egyszerűen, ahogy az angyalok a
kőre ülnek, s fátylaik mögé rejtik
a holnapot. Körötte emberek
jöttek-mentek, sajnálták a hegedűt,
hogy az a sok korom most belepi,
hogy házfal támasztja hegedűvonóját,
s hogy még mindig hozzákötődik,
hozzá, ki a járdán lett halottá,
oly egyszerűen, ahogy az angyalok
a kőre ülnek, mert csak feküdt
ott, s előtte sort képeztek – mint
hűséges kutyák – a hegedűtokok.