Elmentél, és csak a fák maradtak
utánad, ágaikon már a te tekinteted
nélkül repdesnek erre-arra
a madarak.
Az erkélyen is csupán a szél
találja meg a helyét, az
öreg koldus szeme üres,
nem néz fel reménykedve,
hogy a magasból
leesik-e neki tőled valami;
oly sok-sok láthatatlan elemre
szedett szét az ég, hogy csak
a belőlük kihullt összefüggésre
támaszkodhatok immár.
Ami megmaradt, nem több
az elmében bejárt utaknál,
a lélek riadalmait összezáró
kerítéseknél, a szembogárban
megülő, még nem korrodálódó
történeteknél. A játszótéren
gyerekek kapaszkodnak fel
a hintákra, szelekre ültetik
fel fürge hangjukat, s a
madarakat nézve kicsit előre
futnak ők akár már a felettük
készülődő nagy halálig is.
De előtte még itt a játék,
hintázni, sivalkodni, madárcsont-
repülővel kutatni a szem végső
régióit, a hársfák leveleiből
kibontani a határaival nem
törődő, a minden gondot
hirtelen maga mögött
hagyó kacagást.
Őket nézem,
s közben azon tűnődöm,
hol igazgatja repülőjét a te madarad;
a madarad, ki a mennyekből jött a
nyár közepén, s fiókájának is gyorsan
helyet keresett, mintha így
lecsúszhatna szárnyáról a halál,
s olyan könnyű lehetne, akár a
hársfák lombjában a fény és
a véget még nem ismerő,
romlatlan tudatlanság.
De csak a madarad magában foglaló
szó maradt itt.
S akárhová illesztem, dermedt;
ő most a hiányt kifeszítő,
ő az ég és föld között futó,
ő az elárvult drótkötél.
S mi maradt meg, ami kutatva
tán még utánad futhat?
A harang torkából
kiszaladó hang,
a hársfa törzsének
földbe lekígyózó gyökere,
a szembogár mögött a
magát szinapszisokba menekítő,
dolgos neuron, s maradt a megannyi
csend, mellyel még a
halál is tartós és bonthatatlan
szövetséget kötött,
igen, a csend
törött szárnyú, de még
így is repülni igyekvő,
még így is repülni tudó
madara.