Jéglétrámon lépegetek,
csusszanós fokokon,
de ha egyszer ott fenn vagyok,
még a nap is nekem ragyog,
és citerákon sistereg, sistereg az ég.
Jéglétrámmal égbe vágyom,
holdcicám keresem,
a bajuszán egér billen,
rajta túl már semmi sincsen,
és citerákon sistereg, sistereg az ég.
Jéglétrám is lassan olvad,
szétrajzik homokon,
kicsi tócsa, nagyobb tócsa,
most már jön a tűz-fogócska,
és citerákon sistereg, sistereg az ég.
2014
A lelkem egy nagy tulipán,
néha piros, néha sárga, néha mirzse-morzsa,
amikor meg fehérré lesz,
tiszta, mint az utcán járó,
egeret is futni hagyó
fehér macska, selymes macska orra.
A lelkemben futóhomok,
néha köves, néha kvarcos, néha mirzse-morzsa,
amikor meg simává lesz,
úgy pörög, mint a repülő
fennen járó, eget szántó,
tükörcsíkon ingó-bingó orra.
2014
Megfogtam egy kagylócskát,
csúszós volt a szája,
véres lett a kisujjam,
ráfekszik egy ágra.
Hej, tenger, gyere ki, gyógyíts meg,
gyógyíts meg!
Megfogtam egy rákocskát,
ollójával vágott,
hullámmama rá is szólt:
ne csinálj most árkot!
Hej, tenger, gyere ki, gyógyíts meg,
gyógyíts meg!
Megfogtam egy kősziklát,
rám pattogzott menten,
hátrafelé ugorva
egy vödörbe estem.
Hej, tenger, gyere ki, gyógyíts meg,
gyógyíts meg!
Megfogtam egy polipot,
rám fonódott lába,
édes-kedves polipom,
nehéz ez a zárka.
Hej, tenger, gyere ki, gyógyíts meg,
gyógyíts meg!
2014
Megfogtam egy szöcskét,
hártyás volt a szárnya,
a hártyája eltört,
ő sem megy már bálba.
Itthon üldögélünk,
hártya nélkül ketten,
a szöcskémmel tegnap
zöld spenótot ettem.
Szöcske mondta nekem,
repülni szeretnék,
szöcskémnek azt mondtam,
repülőt vezetnék.
Ha eljön a holnap,
szöcském hártyát kaphat,
az én repülőm meg
levegőt haraphat.
2014
Rendőrzsiráf nyaka hosszú,
négy lábon áll máris.
Zsiráfokkal Zsiráf Manci
kicsit kokettál is.
Zsiráf Ármin, Zsiráf Áron,
mind felfelé futnak,
azt remélik, vége lesz majd
ott az alagútnak.
Zsiráf Andris aranyszívű,
Ildikó a párja,
az úszásban a halakat
menten lepipálja.
Zsiráf Adél kicsit fáradt,
kitették a fűre,
s míg könnyeit igazgatja,
halkul hegedűje.
Zsiráf Heni képeket fest,
repked színvilága.
Barna hajon szőke mosoly,
ecset a gitárja.
Zsiráf Peti komoly fiú,
szereti a csendet,
s ha Anninak fáj a világ,
tesz egy kicsit rendet.
Zsiráf Magdi, akár egy hölgy,
fűt a fához húzza,
mert benne a barátság is
kerek napos torta.
Zsiráf Luca kicsit fura,
hódombot kerülget,
Zsiráf Karcsi betakarja,
félti, hogy meghűlhet.
Zsiráf Réka Olivérnek
mesél most naphosszat,
s belesző a meséjébe
jó mellé sok rosszat.
Zsiráf Erzsi huncutsága
máris vonzza Sárát,
s ha a Nap is fényre derül
esznek édes málnát.
Zsiráf Ibi, no meg Mici
folyton főzőcskéznek.
S betolat egy hernyótalpas
zsenge húsebédnek.
Zsiráf Jancsi megint éhes,
bablevesre vágyik.
Zsiráf Zsolti neki máris
két tányérral szállít.
Zsiráf Gergő s balján Máté
most kockákat vetnek.
S míg lehull egy kósza árnyék,
ők nagyobbak lesznek.
Zsiráf Léni még nem néni,
csupán annak készül,
Zsiráf Bálint támogatja
ebben is vitézül.
Zsiráf Tódor kissé kóbor,
állandóan jön-megy,
Zsiráf Kata a lábára
repülőket röptet.
Zsiráf Csegő, mint a cövek,
megőrzi a házát,
közben persze olykor-olykor
megbökdösi Klárát.
Zsiráf Viki már nem mini,
ő is nőtt a nyáron,
télen persze nehezebb lesz
megülve a szánon.
Zsiráf Zsombor Tímeának
mindenről beszámol,
Zsiráf Julcsi tegnap óta
festékhalmon táncol.
Zsiráf Tomi, Kristóf, Dani
vonatokról szólnak,
hogy a mozdony tolatáskor
kinéz egy koboldnak.
Zsiráf Juci jókedvébe
pipacsok kerülnek,
és a gyöngyös kacagások
sírássá hevülnek.
Zsiráf Zalán Zorkát látva
nem ismer haragot.
Zsiráf Bence meg Kincsőre
illeszt egy kalapot.
Zsiráf szóra pördül Dóra
mini rokolyája,
s minden apró mozdulata
kék tenger sirálya.
Zsiráf Gyuri Enikőnek
viszi a kosarát,
éles füllel máris hallja
a kofák robaját.
Zsiráf Edit folyton legyint,
és ráül a ködre,
Zsiráf Nóra nyakát nyújtja,
kinéz a felhőkre.
Zsiráf Miki doktortáskát
mutat Melindának,
és ha kell, ő várat épít
gézből is Lunának.
Zsiráf Hanna most Jázminnak
készíti a fánkot,
posztereken felhő dalol,
s ont esővirágot.
Zsiráf Alíz Zsuzsikának
lepkehálót készít,
és a mese varrásából
kiveszi a részit.
Zsiráf Blanka, Zsiráf Lili
virágfehérsége
fényes-kényes álmainknak
legszebb reménysége.
Zsiráf Zoli, Feri, Robi
komputerkirályok,
most fájlokba repítik ők
az egész világot.
Anikónak aztán még két
zsiráfmesét hoznak,
zsiráf egyet s zsiráf kettőt
lássa egy bokornak.
Itt a bokrunk felnőttebb lesz,
nagycsoportos máris,
és holnap suliba baktat
Betti meg Virág is.
2014
Azt álmodtam, hogy egy kötélen
felmásztam anyámhoz az égbe,
s ő – szoknyájába fogva – gondosan
adogatni kezdte a csillagokat.
S ahogy adogatta, én meg csillag-
tároló edényeket hordtam alá,
itt lenn minden egyre fényesebb lett,
és olyan félkész képet mutatott
magáról, mintha csakis rá
irányulna a fények gépének
összes vakuja. S csillagokkal
lett tele minden. Az ágy sarkában
a párna fényektől púpozódott,
a cserépben a föld szikrái
magukban gondolkodva már
a virágok kinyílni készülő
szirmait röpködték körül,
a szőnyegen a poratka fényes
múltjára emlékezett, a rádió
recsegő, érdes hangszálain megfértek
az oktávval magasabb hangok is,
a szaladó egér a macskát elérhetetlen
fénypallóról kacagta ki, a lent
zajló háborúkban szörtyögni kezdtek
a béke fénypipái, és az éttermek
csillanó fényeibe egy-egy
éhes hajléktalan is belekönyökölt,
s anyám a maga törékeny
kezével csak szedte, csak adogatta,
csak söpörte szoknyájába a csillagokat,
s nyújtózkodott, hogy elérje és
nekünk átadhassa a béke fénypipáit,
hogy a felhők rojtjaira kötözgetve
ereszthesse őket alább, s amikor
már sok-sok fényességet leadott,
s az éjszaka fényei mögé nyúlva
újabb és újabb fényeket keresett,
s én szaladtam a csillagtároló
edényekkel, hogy őt onnan
leemelhessem, s végre hazahozzam,
haza oda, ahol az ágy sarkában a párna
már fényektől púpozódik, ahol
a beteg virág szirmán is új
életet kibontó fény tündököl,
egyszer csak érezni kezdtem, hogy
az ég nehéz fekete pallója hajlik
le rám, s a bordázatán – mint
leszakíthatatlan, csillagszoknyás,
távoli asszony – törékeny kezeit
keresztbe téve sír az anyám.
Nyitott verébszájjal az estére
vár a szürkület, s apró leveleit
az ősz, fészeknek, mellé dobálja.
Lombjáról élesen leválik a tölgy
– s mint ki nyakszirtből hirtelen
visszanéz – különvált törzsére vetkezik.
Feljebb csúszik az ég kicsit,
s tereknek kitakart szélein
sárga virágú csillagokat úsztat.
Az ember megáll a földnek
közepén, dobbant, s csákányát
feszíti a rátörő holdnak.
Napraforgók inganak az ütés
peremén, s egy váratlan
mozdulattal leejti magát az ég is.
Falból ki, falba be, valahogy
így mozgott a macska, mikor
Edgar Allan Poe egy könyvével
váratlan letakarta. Múltból
ki, jövőbe be, valahogy így
mozog az élet, s a köztes
tér-idő kavics ab ovo kimért
fedezéked. Ahogy – hát úgy,
az utcán fehér házakat bont
a barka (s a csend kékellő
falait a szánk előtt élesebbet
nővén még rendben levakarta).
Mászni még? Mióta fausti
az élet, a csend nem kerek; s már
reggelire is huzatos, nagy
tereket kérek. Járkál a fény,
egyikből lesz a sajátlagos,
az öniramú másik. S ki hirtelen
megállni mer, azon a csont csak
elferdült nőszirom, s ekképpen
görbültebb pályaívnek látszik.