Versek

Csuklott, mikor azt mondta…

Csuklott, mikor azt mondta:
„Hé szlávok! Mekkora öröm [hogy]
Lelkem hegységében fehér havak hullanak.”
(Ljubomir Micic)

Majd leült… száján Balkán jött
ki, balkáni szemfogak. Hisz pokolban
pamflet a mennyország, az angyal meg
vérszegény s felfestett indulat. Holott
csak annyi, annyi hogyha telne, hogy a
közfal-lét s a barbárság egyként fel-
feselne, s civilebb lenne a kortársi
köztudat (amely így momentán s „dadán”
is bizton elmulat). Míg mögötte zárt keretben
s még zártabb részletekben élve az egyik
magába csendesül (képzeletben magától
mindössze magáig repül), a másik meg harap,
(lásd: étkezik), s kifelé mélyülőt ugat.

A teraszon

A könyv becsukódik. Sötét a levegő, ha
halotton kell átfutnia. Hány halál
száll ma a házak tetejére? S mennyi
kuporog még ugrásra készen az eresz
alatt? A cserépben föld mocorog. Szél
kotorász az ablak üvegén. A terasz
fehér karéját kavicsok ölelik közre.
A sövény szuszog, és a tó párnáin
párás álmaikat hozzák-viszik a mélyvízi
gondjaiktól egyre feljebb rugaszkodó illatok.

Tudatlanság

Mióta elmentél,
elrejtőzött a napfény előlem.
Patikát keresett tán ott a homályban.
Beteg testére steril gézeket kért, s csak
egy piros kiütése volt egzaktan
hibátlan. Néptelen volt az álmom.
Magam körül gyűrődött föl a rét.
Egy volt a köpeny, egy volt a szoknya,
és sok-sok napfényről nem tudott az ég.

Születésed napja

Ma születésed napja van, s én
a temetőbe indulok, az utcákon
hullajtja virágait a japán akác,
oldalt a kerítés narancs szirmokkal
foltozott, s magamban azt mormolgatom,
hogy most vége, most az Éggel összenézni,
megállsz. S ha csikordul a főkapu, s átellenben
gólyákat látni nem lehet, én meg aznapi utamat
járom, vödör csörren, kottyan a víz, s még egy tó is
meg-megvillan olykor azon a messzi égi tálon.
Benne arcod, keretbe fogva, akár egy csendes,
egy illaton ágaskodó vízililiom, mert Te ott is
kíváncsi maradtál, s Te ott is mindent tudni
akarsz még, halott angyalom. Így hát a vizet
neked tenyérben hozom, hogy megkérdezhesd,
miért nem vödörben hordom, s hogy miért lett néked
megásva itt e sír, mikor te perdülni csupán
egyet akartál azon a fakorlátos holdkorongon.

Test

Mert mindig eljön az a pillanat,
amikor az emlékekben teljesebb a
test, mint a valóságban.

Fekete gyűrűi az égnek
ekkor olyanok, akár az éjszaka
tengerén lassan pörgő
gyűszűvirágok.

Bennük sok kicsi varrónő
tűket villogtat, s a lelket,
e fehér vásznat, egy
távoli, egy moccanatlan
rámára helyezi.

És a test, melynek
széthulló darabkáit a
földalatti városban a
taxira szálló idő hordta szét,
az égi varrónők tűinek
hegyén új életre kel.

Aztán piros kelméken
rohanni kezdenek benne a
nyughatatlan erek is, és a
tüdők meghímzett
falombja újra, igen, újra
lélegezni kezd.

Az ágy szélén ülő,
csodákat áhító, apró emberek
álmukban földi
villamosra
szállnak…,

s hogy mellettük legyen…,
a tűk hegyén felnövekvő
testnek emlékeikben
jegyet váltanak.

Őszi utak

A fák hallgatásából
olykor kibomlik az erdő,
a tobozokban a nyár madarai
bontogatják megkérgesedett
szárnyaik,
s alattuk külön útja lesz az
ősznek, hogy elszaladjon,
el egészen a télig,
s a platánfák
menyasszony-törzsű
jelenét rákarcolja
a tél ma még
várakozó idejére.

S akkor kiszaladt belőle…

S akkor kiszaladt belőle az állat,
az erdő felé, a fák közé futott,

s ő ott maradt, az ember-árva,
s lassan kiütközött rajta
az ösztönök hiánya.

Drótkötél

Elmentél, és csak a fák maradtak

utánad, ágaikon már a te tekinteted

nélkül repdesnek erre-arra

a madarak.

Az erkélyen is csupán a szél

találja meg a helyét, az

öreg koldus szeme üres,

nem néz fel reménykedve,

hogy a magasból

leesik-e neki tőled valami;

oly sok-sok láthatatlan elemre

szedett szét az ég, hogy csak

a belőlük kihullt összefüggésre

támaszkodhatok immár.

Ami megmaradt, nem több

az elmében bejárt utaknál,

a lélek riadalmait összezáró

kerítéseknél, a szembogárban

megülő, még nem korrodálódó

történeteknél. A játszótéren

gyerekek kapaszkodnak fel

a hintákra, szelekre ültetik

fel fürge hangjukat, s a

madarakat nézve kicsit előre

futnak ők akár már a felettük

készülődő nagy halálig is.

De előtte még itt a játék,

hintázni, sivalkodni, madárcsont-

repülővel kutatni a szem végső

régióit, a hársfák leveleiből

kibontani a határaival nem

törődő, a minden gondot

hirtelen maga mögött

hagyó kacagást.

Őket nézem,

s közben azon tűnődöm,

hol igazgatja repülőjét a te madarad;

a madarad, ki a mennyekből jött a

nyár közepén, s fiókájának is gyorsan

helyet keresett, mintha így

lecsúszhatna szárnyáról a halál,

s olyan könnyű lehetne, akár a

hársfák lombjában a fény és

a véget még nem ismerő,

romlatlan tudatlanság.

De csak a madarad magában foglaló

szó maradt itt.

S akárhová illesztem, dermedt;

ő most a hiányt kifeszítő,

ő az ég és föld között futó,

ő az elárvult drótkötél.

S mi maradt meg, ami kutatva

tán még utánad futhat?

A harang torkából

kiszaladó hang,

a hársfa törzsének

földbe lekígyózó gyökere,

a szembogár mögött a

magát szinapszisokba menekítő,

dolgos neuron, s maradt a megannyi

csend, mellyel még a

halál is tartós és bonthatatlan

szövetséget kötött,

igen, a csend

törött szárnyú, de még

így is repülni igyekvő,

még így is repülni tudó

madara.

Balladaszerű – Kecskemét

Kecskemét kapujában,
Kecskemét hamujában
keresztbe dől tizenkét,
tizenkét bérkaszárnya.
Házak kőharmatában,
égnek fűrészmarkában
sövényrózsa asszonyok,
köviszeder asszonyok.
Sodronyoz az őszi szél,
dróthurkán a nyári éj
kegyelemért könyörög.
Zsémbeskedő ősz zörög,
kíséri rablómadár,
vijjogó láza leszáll,
csőrében halálgyutacs,
csőrében halálgyutacs.

      *

Földre szemereg a levél,
menyegzőre lépked a tél,
fátyola fehér kanális,
sodrása fehér gondolat.
Tekereg a tűzrojtocska,
Nap ostorát földre húzza,
kötözi lángi fejszébe,
bújtatja lángi fejszébe.
Asszony szeme bodzatea,
mosolya is bodzatea,
ki egyszer inni kér abból,
ért már törmelékszavakból.
Alkonyszikrák most a dombok,
estéliek a falombok,
csöndnek szürke ágbogában
merevítve hulló nyár van.
Ráesik a csillagokra,
rá a nagy habos Tejútra,
rá a csöndnek mezejére,
csöndből szökken másik csöndbe.
Hancúrozik bolygó fénnyel,
esőcseppel és reménnyel,
önmagát is kisimítja,
… éj végére kigurítja.

Hegedű

A járdán lett halottá, oly
egyszerűen, ahogy az angyalok a
kőre ülnek, s fátylaik mögé rejtik
a holnapot. Körötte emberek
jöttek-mentek, sajnálták a hegedűt,
hogy az a sok korom most belepi,
hogy házfal támasztja hegedűvonóját,
s hogy még mindig hozzákötődik,
hozzá, ki a járdán lett halottá,
oly egyszerűen, ahogy az angyalok
a kőre ülnek, mert csak feküdt
ott, s előtte sort képeztek – mint
hűséges kutyák – a hegedűtokok.