Tél-elő
Kitépte testéből az ősz
fényes fehér lelkét,
s idesöpörték hozzánk
a szelek.
Felfenyvesedett vállunkra
az engesztelés.
Ez itt a csoda Krisztusa.
(Ő lapátol az út kérges szélén
el-elfehéredő óriás-bakancsban.)
Category: Versek
Juhász Anikó megjelent versei.
A Santa Rosa házhelye…
A Santa Rosa szilvafa
az ablakomon behajolt,
a Santa Rosa ágboga
a mennyekig is elhatolt.
A Santa Rosa madara
éles füttyökben él, dalol,
a Santa Rosa szilvafa
bennem s benned nő valahol.
(2013)
Datolya…
Datolya ott nem volt,
csak a búgócsiga pörgött
a zsákutcák kövén,
s a repülőknek sem
válaszolt az égbolt,
jó néhány pilóta
időzött már rendben
a halottak kövén.
A bokorból aztán
kikandikált az este,
árnyát a szem-
bogár terítette
széjjel, rámászott
lassan a zöld levelekre,
s aztán ő is
összeért a méllyel.
(2013)
Igen, a nő…
Igen, a nő, összesodorva
abba a néhány szóba, ahogy
haján is végigzuhog a vers zseblámpája,
leül az esti fénybe, lesimítja
párjáról a benzinkutak szagát
s az autót is kiemeli
egy percre kettejük
történetéből.
(2013)
Köldökgyűrű
Trikóját húzogatta, majd
egy óvatlan mozdulattal
feleresztette az ég felé.
S előtűnt bőre pipacsán
egy ezüst kört befutó
pearcing, s ahogy elővillant,
hátrébb szorult mellette
mellének évek óta
élni kész, hegyi kavicsa is.
S ő messze nézett
mezőt, gyümölcsfát,
udvart gyorsan eleresztve
a szomjas városok felé.
(2012)
A mennyország szélén
A mennyország szélén volt
egy erdő, fái átnyúltak egy
másik tartományba, ahol az
angyalokon kopott kis kötények
voltak, s reggeltől napestig
füstölögtek a házi tűzhelyek.
Kacsák szaladgáltak az udvaron,
tolluk fehér volt, sok kicsi
mennydarabka fényesedett
már ott, s ahogy szétszaladtak a
barackfa ringását követve,
a narancsillatok csőrükön
jobbra-balra dőltek, ráestek
sok kopogó kavicsra, és
kerestek maguknak sok
fénytelen kötényt, hogy
abban főzhessenek a menny-
ország széli angyalok.
(2011)
Akár egy sáska…
Akár egy sáska, úgy mozgatja előttem
leveleit egy növény, morog, azt mondja,
száraz fenn az ég, s mint porcelánok,
úgy törnek tegnap óta az ágak a
bokrokon. Ő meg nedvességtől csöpögő
füveket szeretne, azt, hogy a kertben
még éjjel is kinyíljon a tearózsa, a víz
minden fodrán külön fusson át,
a földeken az utak bögréi szomjasak
ne maradjanak, a halott asztalán
teli pohár magasodjon,
a veréb minden ugrásánál egy
pocsolya legyen, a szomj morgása
hallgatássá csituljon, teli legyen a
vizek megtalált örömével, akár egy
végleg megnyugvó felhődarab.
2011
Útvonal
Az úton ment, előtte két fa sötétlett,
mögötte kettő olvadt össze az árnyékával,
sötét kendőjét a Nap reggelente nem
bogozta ki, ruháját konyhaszag járta át,
halott csirkékre és merev gyümölcsökre
emlékezett, egy tálkában vitte megmaradt
fogait, s ahogy meghajolt, ráncot vetett
rajta az ég, és sok apró ránca lett a
csillagoknak, apóka öreg botját
kívánta magának, de apóka már rég a
földek alatt aludt, s ő igyekezett az úton,
az úton, ahol két fa sötétlett, kettő meg
összebújt az árnyékával, mennie kellett,
mert délben jön a halál, s őt találkozni
délre hívta meg, mikor a Nap rálát saját
árnyékára, akkor lesz ővele egy hosszú
beszéde, kendőjét fejéről akkor veti le, a
konyhaszagot akkor ülteti rá a felhők
havasára, halott csirkéknek akkor ad
enni kicsinyke magot, fákról az
árnyékot akkor töri le, hogy
beletegye az ő nyikorgó kosarába,
hogy olyan szép halott legyen,
akár a fák az úton, akik ott
sötétlenek már reggel óta.
2011
Egy férfiember… Sír.
Egy férfiember… Sír. Kisfia
képét szorongatja, s kezével
úgy körbehálózza, akár a fiókáit
fészekbe pólyáló madár.
Sír. És sírása erdőket
hoz elő már a ködből is,
ahol a férfiak, ha nekifeszülnek,
győztes csatákat vívnak
minden támadó gallyal
és minden szúrásra kész tüskével,
s ahol, ha kell, apró
madarakat ringatnak ők
a folyók vad szájának is nekivágó
fabordás csónakokon,
ahol mindig világosan látják,
mikor küzdeni indulnak,
az ellenség nyitott szemét, s
tudják, pontosan tudják,
hova vágják a gondolat
feszülő íjait.
Egy férfiember… Sír. Kisfia
képét szorongatja. Ül a padon
a kávéház előtt, ahol a tükrös
asztalok fekete lapjain kicsi
tálcákra rakva sorakozik a
halál. A pincér a csészéket
igazítja, gondoskodik a gőzről,
a városi ködről, mert tudja,
ha a lélek túl mélyre esik,
és nincs erdő, ahol a gallyak
közt utat találna, belenéz
ő a halál csúszós tükrébe is, s az
élet padján a férfiember csak
addig üldögél, amíg kezével
fiát úgy körbehálózhatja,
akár a fészkét igazító madár.
Igen, hát így…
Igen, hát így, ez a közös életünk
is úgy futott el, ahogy a fáról leeső
dió egy ferdét gondolva a sufniba fut.
A macskaköves utat feljebb már sima
felületű placcok váltják – ott a
kisfiúk szeme már néhány perc
alatt apókássá válik. Leüljek-e
ide úgy, ahogy az esőcseppek ülnek
meg a fák alatt az évszázadok
karéjában, vagy menjek tovább úgy,
ahogy előttem háborítatlanul
döcög-döcög a villamos?