Villa Wahnfried Villa Wahnfried
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  •  

Versek

Category: Versek

Juhász Anikó megjelent versei.

Villa Wahnfried

A napon, melyen halotti kendődet
vitte négy kísérőd,
s melléd feküdhetett a holtak
mindent elsimító deszkalécén
az eltiltott kedves,
Caroline Saint-Cricq,
az erdő maga is keringőzni
kezdett, és egy világot
megforgató halotti tánc
siklott már úgy, ahogy
siklani képes
az életből kilépő,
ütemre lépkedő, hullámzó
menet, a Langaus.

S jöttek a nők, s érkeztek velük
az illatok, a neszek
s a Dunán is felcsapó
hullámhegyek…,
s bár Lamennais, Hugo,
olvasni, más irányba vitt,
Te a nőt
a hullámzó zenéből
bontottad ki,
s dúdoltad,
én ezután minden
Caroline Saint-Cricq-kel
a mennyekben leszek.

S ha ott volt a sok barát,
s melletted kottát kottára
halmozva hajolt
hangszerére
Chopin és Hector Berlioz,
Te érezted,
Marie d’Agoult-ban is
valami kettősség
munkál, a múlt hangja
táncol, és a jövőben
kerengő, szédelgő
grande fantaisie kínoz.

S gondoltad:
a Boden-tónál
nekem a hazám a visszavágyott…,
a gyermeki Caroline Saint-Cricq…,

s ha én Marie d’Agoult-ban
most mégis egy
új, egy vonzó világot
látok, tudom azt is,
hogy minden nagy árvíz
és minden rondó
hazámnak partjaihoz,
zenében adni, zenében tenni,
visszairányít és
visszavisz.

S ha George Sandban fel is
tűnik az El Contrabandista,
bennem meg zenében,
szóban is
kiteljesedhetne az, kit
a világ oly szóval tisztel,
hogy Franz Liszt…,
pergő, aranyló gyűrűmet
én mégis, ó, mégis
Valentine Cessiat-nak
adnám,
és túllépnék,
túljutnék
szép Lola Montez
ringó, igéző hatalmán.

S lennék én minnesänger,
s követném Carolyne-t,
a bölcs hercegnét, kiben a
nevek varázsa
a kört befutja,
ahogy a halál is lezárja
az élettel induló talányt,
s talán mondhatnám:
olykor magam is szegre
akasztottam hűséges társamat,
a művésszel mindig együtt
járó, őt ölelgető
szent magányt.

S tudnám – ahogy egy halott
tudja -, hogyan jöhet össze
egyetlen szóban a Wahnfried,

hogyan lehet az őrületben
béke, a békében: őrület –
ha tőlem messze táncol
mindaz, mit számomra
összetáncolhat
a nő…

meg nőként az a másik,
az a zaklatott hangú
anya-rapszódia…,

ki engem még akkor is
fel- s mozgásba lendít,
és akkor is
édes vándor fiának tekint,
amikor már
csendes, legcsendesebb
társammá lett
a tőlem eltiltott kedves,
Caroline de Saint-Cricq.

Read More
Külvárosom – egy Liszt Ferenc halála utáni korban

Reggel volt, s hagytam, hogy
a cipőm összes pórusát átjárja
az álomból ébredő város lehelete.

Az utcán egy guberáló már derékig
megfürdött a ködben, s egy lámpazsinórt
szorongatva azon tűnődött, hogy
zsinórja már van, s ily gazdagságra
alapozva tán lámpát is ad neki
egyszer ez a kukázókat is
szponzoráló városi birodalom.

A rakparton egy horgász
üldögélt, csaliját már rég
kidobta a világnak, s most arra
várt, hogy a vízből kiemelkedjen
a számára elrendelt, horgára
harapó hal, és ő megkérdezhesse
magától azt is, eljött-e végre
az ideje annak, hogy az üres
zsírpapírra néhány jól átsült
pikkely alatti húst is rátegyen.

Egy mellékutcában, mely már
évtizedek óta ott bujkált a város
színházának közelében, a
közeli étteremből három éve
hulladéklistára tett muzsikus
cigány igyekezett óvni a portól a
hangszert, amelyen egykor
oly szívesen játszott mindent,
igen, mindent, amit a vendég
a hús után magába tölteni és
aztán rövid ütemekre tagolva
a szívtájék alatt megemészteni,
jól mondtam, megemészteni kívánt.

Ah, a magyarok nagy zenésze,
köpte oda elfutóban valaki,
miközben CD-jén bömböltette
DJ Valakit, s a liszt meg Liszt Ferenc
közötti különbségtevés zátonyos
útvesztőit e percig minden bizonnyal
gondosan elkerülte. A hegedűs
meg csak dörzsölt, dörzsölte a
hegedűjét azzal a maroknyi
ronggyal, amit előző nap mentett
ki a villamos vágányai közül,
s miközben dörzsölt, porszemként
szitáló álma is egyre lejjebb, egy
koszlott ablak lécfogai közé került.

S indulni látszott a közmunkások
menete is; lassan ringó csípők felett
a szemek aranytálkái, a darócruhák
tömegében néhány virágra éhes
szem. Ásó, gereblye kezükben,
hadra fogott fegyverek és
vágyak, füvek kuszaságát
megtisztítani akaró
városi gondolatok.

A Dóm előtt egy kanyar, majd egy
mellékutca tévelygő árnyait
megkerülve végre maga a tér,
az aznapi létezés induló terepe.
Mindenütt eldobott műanyag palackok,
csikkek félig égett terepzubbonya,
a tegnapi színházi bemutató kislányos
főpróba szemérmét eldobó érett női figurák:
színésznők sokat látott parókája és
egy-egy akarva elhagyott, ledobott
rúzsfolt a papír zsebkendő végeken.

Ez itt Szeged. Szeged megviselten is
mindig újraéledő városi élete és akarása,
a hajnal-polgárok igyekvő, áradó,
sodródó menete. A lábuk alatt kő,
beton, a természethez visszaosonó
macskakő, igen, a macskakövek
öreg, fiatal egeres világa, a
macskakövek nesztelensége és
aztán réseikben a bodza, igen, egy
elárvult városlátogató, a kicsit
talán még beteg, de itt, … még itt is
megkapaszkodni akaró, az éjszaka
sötétjét ismerő, ernyője alatt felnövő,
feketénél is feketébb bodza.

Read More
A fatemplom és az orchidea

Lásd, én akartam, hogy
legyen a világ, a szél a tóban
halat kergessen, a vakoknak
szemében kinyíljanak a világok,
akár a sűrű fák árnyékában a fényre
éhes orchideák. Hogy mindenki
kitapogassa magában a csontot,
amikor reggel utcára lépni hív az óra,
kezét idő előtt ne tegye keresztbe az
öreg szomszéd, s az aprócska gyerek
úgy üljön ki a sámlin a függőfolyosóra,
ahogy a fatemplom, amin még évekig
simít egyet a mester keze.

Akartam bánatból jókedvet facsarni.
S a felhő lenge öltözetéből kilépni
látni az esőt, a tükörnek egy reggel
odaadni másik önmagát, a panaszt
úgy elfüstölni, ahogy a hamutartó
felett egyszer csak szédelegni kezd a
gond, akartam, hogy ez a ritkás
vidék néha tömörebb legyen,
s a lábnyomok is úgy megsűrűsödjenek
rajta, mintha minden áldott nap
betérne hozzánk egy újabb látogató.

De a kisgyerek ingecskéi mégis
annyira kékek, mintha csak
lúdbőrzene benne az élet, a vakok
szemében megunt celofánként
zörögnek az orchideák, s tudják,
hogy a külső papírhéj, amit
rájuk akasztott valaki, végleg
levehetetlen immár, és a fák,
melyekből már kinőni vágynak,
erősebbek az ő vágyuknál is,
s megmarad a szemekben az
a fekete vitorlájú csend is.

S mégis, amikor az éjszakák fogai
közé fogva a vakok szemében aprót
sem mozdul a csend, s a parkettán
épp csak kicsit nyöszörög az ember,
kit szíve rossz rohanása félúton
megállni és szíve fáradt mandzsettáit
a földre fektetni késztetett, akkor,
igen, akkor kell a konyhában a
hűtőt kinyitva egy félig megdermedt
tojást találni, s héjának roppanása
után megnézni azt, hogy a gyerek,
kit az éjszaka is kinn felejtett azon
billegős sámlin, úgy néz-e a magasba
még most is, mint a fatemplom, amin
mindennap simít egyet a mester keze,
akkor kell visszagombolni az
ingét még viselő szív mandzsettáit,
s akkor kell legalább egy orchideát
találni, amin felkapaszkodhat a
fényhez a vakok szeme.

Read More
Mintha zsoltár volna

„Ő szólt: az a borzongás volt a legszebb”,
mikor egybefordult verseknek sarkain a rím és a nő.
Sztyepan Pehotnij szétrongyolt sztyeppékre
indult, a táj fehér volt – szem, szájnak áttetsző
csiganyál-úszása, tűzhelyre ráejtett farkasagyvelő.
Mert alatta föl-fölburjánzott a meleg pára,
száz és száz lombkarikát vetett ki magából az anyaföld,
résekbe iramlott sok-sok meg- és elviselt józansága,
mikor az asztalfőn Liszt Ferenc hegedűje pendült, szólt,
szózenét tündökölt. Sztyepan csak ment hús-vér
s eltépett növényi keretbe lépve végül, hová az
ember – félve kínzó magányát – olykor le-letérül,
és persze, no persze, nyírlevélbe burkolta dalát…
Tavaszt, virágot bizony ritkán látott, fémes őszbe,
télbe dobálták szét az angyalok, most testén játszik
a nyugati szél, s taszítja arrébb, mindig arrébb
valami furcsán szűkülő, horpadó vasmarok. Olvasnánk
néki zsoltárt, hogy Istene enyhüljön, s jól végezze
dolgát, hadd játsszon végig minden zongorát, s benne
a bánat ne növessze égig fájdalmak naponta széteső
húsait, s fel ne sorakoztassa messzi seregében
a Földnek élő katonáját, ezt az eleven bakát.

Read More
Nők, férfiak délutánja

Délután volt.
Az eső addig már
nem jutott, hogy az ereszen túl
belessen a szobákba is,
s lenn az utcákon az
esernyők is
épp csak megmártózhattak
abban a nedves, de már
száradni készülő csöndben.

Mondhatni, prózai délután volt,
olyan vers előtti meg vers
mögötti szétterjeszkedése
a napnak, ott, kinn a
buszokra vártak még
nők, férfiak,
ám a tömeg kerítésén belül
már magukra maradtak…

és a kavicsok is biztosan
tudták: a Nap már távolabb
cipelte tőlük azt a
könnyen illanó délidőt.

Read More
Férfi – nő


A férfiban kicsírázott a nő,
a nőben a férfi, víz mosogatta
sokáig arcukon a mosolyt,
amikor reggelente összefutott
szemük, esernyő alá gyűjtötték
össze a hétköznapi véletlen
találkozások tócsamentes
nyomait, majd kabátot húztak
magukra, felforrósodott
bőrükkel bementek a házba,
az esernyőt a sarokba rakták,
és összesimították a levelükön
himbálódzó nedves virágokat is.

Read More
Repülők

Ott, a város szélén már magasabbra
nőttek a lélekbunkerek,

s ha este jött, a csizmák hegyére
ismeretlen hangok kuporodtak,
s becsattogott hozzánk az
éjjel is, de hiába vigyázott, a
bokrokba folyton leejtette
a repülőket, és sírjuk lett a
szánkból kidagadó csönd,

majd a mennyei lapát is előkerült,
s összébb terelte
a szétkergetett csontokat,
más repülőkre akasztotta
rá az elhullott lelkeket,
mert a repülők folyton csak
repültek, és magukkal
repítették az időnek
emberhosszú szalagjait is.

Read More
Nakonxipán kalapjai

Nakonxipánban a hó gyakran esik,
s ferdeszemű bolondokból kandikál ki
az égbolt, a kutya, míg tudja,
elhagyott ugatását keresi,
s a meghaló tó partjainak azt
mondja, szép volt.

Nakonxipánban az asztal lába
ember. S őrá könyökölnek
a hagymázos reggelek.
A csészékbe a csillagok beülnek.
Sejtik, az emberben valami
mindig hibádzik, és csak a meg-
bomlásban áll össze a kerek.

Nakonxipánban az arcok
kalap alá bújnak. Kalapban
ők nem meztelen csigák. A férfi
az asszony mellett néz el,
ám arcában a nő, igen, a nő
az ősi és ő a legmodernebb,
a legfényképezettebb holdvilág.

Nakonxipánban Japánba belép
Európa. Ott az őrült mindig Nap-
keletre tekint. S a ferdülésnek
suhogó késein a phantasie
legvalósabb – erekben délben,
este bejárt – kicsit sem
dülöngélő világa kering.

Read More
Halál, ha együtt lépünk majd…

Halál, ha együtt lépünk majd,
fogd gyorsabbra kicsit
lépted, hadd érezzem
a szívverésed, akár a jazz-
dobos, ki, noha most utána-
fut a zongorának,
mégis oly szertelen és
oly magányos, akár az
időfutamoktól
eltántorodó pillanat.

Read More
Matéria

Azt vettem észre, mióta nem
vagy, másképp nézek minden
tárgyra. Ez a tiéd –
a tiéd, mondom
még élesebben, mint korábban,
ebbe a viszonyba a halál
be nem léphet,
addig biztosan nem, amíg
bennem jár-kel szúrós éjfelektől
puhább napkeltéig a
házait építgető szó.

A testedet birtokba vette az
idő, az orvos már
más betegeken igazgatja a
sztetoszkóp éhes
harcsaszáját, szívedben a
kamra a halállal már
rogyásig tele,
porodat, a maradékot,
mit az urna befogadni
már nem tudott, valaki
elvitte magával,
no, lám, hát teljesek még a
halálban sem leszünk… de a tárgyak, azok a
helyükön maradtak,
s amíg ők bírják,
addig, addig bennük
még te is testté formálódhatsz,
s addig, ha őket érintem,
még visszaköltözhet fájó
önmagába a matéria.

Read More

Támogatóink

Arbexal
Üzletpolitika
Hungary Investing
Magánház

Kategóriák

  • Egyéb írások
  • Gyermekversek
  • Idegen nyelvre lefordított versek
  • Versek

Legutóbbi bejegyzések

  • Szükséges
  • Halálod hajnala…
  • Fák
  • A bolt
  • Akár egy sáska…

Nyelv:

  • Magyar

Bejegyzések lapozása

« 1 … 13 14 15 16 »
ÁSZF
Adatkezelés
Honlapot készítette:
Arbexal Group Kft.
Minden jog fenntartva.
© 2024