Reggel volt, s hagytam, hogy
a cipőm összes pórusát átjárja
az álomból ébredő város lehelete.

Az utcán egy guberáló már derékig
megfürdött a ködben, s egy lámpazsinórt
szorongatva azon tűnődött, hogy
zsinórja már van, s ily gazdagságra
alapozva tán lámpát is ad neki
egyszer ez a kukázókat is
szponzoráló városi birodalom.

A rakparton egy horgász
üldögélt, csaliját már rég
kidobta a világnak, s most arra
várt, hogy a vízből kiemelkedjen
a számára elrendelt, horgára
harapó hal, és ő megkérdezhesse
magától azt is, eljött-e végre
az ideje annak, hogy az üres
zsírpapírra néhány jól átsült
pikkely alatti húst is rátegyen.

Egy mellékutcában, mely már
évtizedek óta ott bujkált a város
színházának közelében, a
közeli étteremből három éve
hulladéklistára tett muzsikus
cigány igyekezett óvni a portól a
hangszert, amelyen egykor
oly szívesen játszott mindent,
igen, mindent, amit a vendég
a hús után magába tölteni és
aztán rövid ütemekre tagolva
a szívtájék alatt megemészteni,
jól mondtam, megemészteni kívánt.

Ah, a magyarok nagy zenésze,
köpte oda elfutóban valaki,
miközben CD-jén bömböltette
DJ Valakit, s a liszt meg Liszt Ferenc
közötti különbségtevés zátonyos
útvesztőit e percig minden bizonnyal
gondosan elkerülte. A hegedűs
meg csak dörzsölt, dörzsölte a
hegedűjét azzal a maroknyi
ronggyal, amit előző nap mentett
ki a villamos vágányai közül,
s miközben dörzsölt, porszemként
szitáló álma is egyre lejjebb, egy
koszlott ablak lécfogai közé került.

S indulni látszott a közmunkások
menete is; lassan ringó csípők felett
a szemek aranytálkái, a darócruhák
tömegében néhány virágra éhes
szem. Ásó, gereblye kezükben,
hadra fogott fegyverek és
vágyak, füvek kuszaságát
megtisztítani akaró
városi gondolatok.

A Dóm előtt egy kanyar, majd egy
mellékutca tévelygő árnyait
megkerülve végre maga a tér,
az aznapi létezés induló terepe.
Mindenütt eldobott műanyag palackok,
csikkek félig égett terepzubbonya,
a tegnapi színházi bemutató kislányos
főpróba szemérmét eldobó érett női figurák:
színésznők sokat látott parókája és
egy-egy akarva elhagyott, ledobott
rúzsfolt a papír zsebkendő végeken.

Ez itt Szeged. Szeged megviselten is
mindig újraéledő városi élete és akarása,
a hajnal-polgárok igyekvő, áradó,
sodródó menete. A lábuk alatt kő,
beton, a természethez visszaosonó
macskakő, igen, a macskakövek
öreg, fiatal egeres világa, a
macskakövek nesztelensége és
aztán réseikben a bodza, igen, egy
elárvult városlátogató, a kicsit
talán még beteg, de itt, … még itt is
megkapaszkodni akaró, az éjszaka
sötétjét ismerő, ernyője alatt felnövő,
feketénél is feketébb bodza.