Versek

Változások

Előbb csak küszöbönálló fényes üzleteit emlegette,
majd hónapok múlva csupán annyit mondott, hogy
kiegyenlíti súlyos tartozásait. Visszaszállította
önmagába szavait a túl súlyos álmoknak, s tudta,
bár félretaposott az ég s egykedvű előtte a kocsma-
asztal, azért az Isten talán még láthat valamit
a lent futó dolgokból, s mielőtt munkába mennének
ott fenn a csillagok, lenéznek a lenti víztükörre,
le a lógázó lábakra, le a törött ablakokra, s látják,
hogy az utat kezdi belepni a fű s kezdi belepni az apró,
zöld moha. Tudta, nem játszik többé, nem néz rá minden
tág csodára, hisz nincs többé egyedül, mert ezután
bármerre megy, mindig vele időzik majd a nyugtalanság.

Read More

Túlnyomórészt

Túlnyomórészt a bosszúság, a felháborodás
az, mi tarka labdaként pattog már
napok óta a lépcsők alján. Előbb
csillogó íve van, látjuk benne önelégült
iróniánk, szemtelen kedvét a nagyot
akarásnak. Belefűzünk még itt-ott
valamit, két szót, négy mondatot és egy
cseréptöredéket; jó, hát jó, te magadat
még véded, de már gyanúsan messze vagy,
s gyanúsan messzebb kerülsz minden
szóval; kergetőzünk, mint szél a hóval.

Read More

Megállsz

Megállsz, majd az erdő mellett lépsz
tovább, s fogod kezedben kissé
félve, de még frisset remélve a
holnapot. Az ágakon, a partokon,
a vágyakon, a homlokon, mindenütt
a csend pereg, az órák bennük
permeteg föl s alá buknak éppen
valami időtlen, fémes fényben,
aztán megülnek majd itt e kézben,
s úgy vannak ők egymagukban,
ahogy a gyerekek hasalnak el a
homokban, széttartott kézzel, lábbal,
hangot váltva egymással és a másvilággal.

Read More

Mikor az ember néha…

Mikor az ember néha, távozás helyett, átadja
magát a töprengő Napnak, s a mozgó sínekhez
érve önmagát nyújtja még kavicsnak, erdőnek,
tájnak, tavaszi gyors pataknak, mikor a régi
képréteg felett festéket bont a hajnal ujja, s az
ember a pillanatban még önmagát újra meg-
tanulja, akkor a változás mögött már szétfutó
tengerár, az Idő meg egy csomóban élő
rózsaszín kisbogár, ki felröppenhet még, hogy
a legbelső tájaknak ízeit-íveit lássa, és
azt hiszi, éppen csak benne él füveknek
téli nagykabátja -, ám ha szárnyait a táj
túl hosszan bontogatja, s tudja, hogy hidegbe
érve az embernek lesz még csúcsos, nagy
kalapja, talajhoz illeszt fákat, pontos dombot
s egy másik térfelet, ahol az ész magában
állhat, s mindig a csúcson integet, akkor
ő szárnyait leoldja, és két csomóba rakja,
ez itt a tenger árja, az meg a nagy kalapja.

Read More

Hangszerek

A csembaló, a brácsa és az üstdob pokolbéli
kedve, ahogy jönnek mind sorban egymás után
térre, utcára tekeredve, ahogy ráül mindenre e
hangszerek disszonáns szája, mintha lennének
ők Doktor Faustus csábító Faustinája, ahogy a
lombból kiesik az élet, s a test világos tudattal
a művi pokolba réved, s gondolja: ó, az életre
itt maradt legtisztább szegények! mikor Frau
Schweigestill az utolsó szavakat mondja, s
karjában a beteg fejének lombja s gondja,
amikor a fákról is leesnek a fények, s haladékot ők,
lásd, már álmukban sem remélnek, amikor a
gyermeknek is felnőtt lesz a váza, hogy azt az élet
már alaposan rázza, akkor a csillagok még fehér
televények, nagy, kicsi, közepes – fémszerű edények.

Read More

Terra incognita

Ahogy a Tisza számos hasadékán
egy arc nézett át hozzánk, s zavart
grimaszait parttól partig dobta a víz,
úgy egyensúlyozott a
ház, s mélyének képtelenségén
átfeketéllett a forma.

Feszes utcák, kapukra zártan,
mintha a csend (közben) hangot
emelne, a kő szemérmes – a
tárgyak alaktalan ősfejedelme ő,
ha kell, mészködöt állít mindenhová
léttel versengő, nagy fegyelme.

Falak, járdák kiterjedt nyugalmát
naponta húzza-vonja, időnként mutatja
pirosló kőbelét (mint történelmét)
fölszakítja. Hadd folyjon messze,
utca hosszat, meggörbült agyvelőkön túlra.
Sisakkal jár az ember oda, hol a ház
piros, piros, akár a torka.

Read More

Testbeszéd

Kitárult akkor a sejtelem,
a gyorsuló, a működő,
s testbeszédeit lóbálta bennem,
oly átlátszó volt, mint a légkör,
s oly kaotikus, rendezetlen.

Sírdogált, magára gondolt,
szétrepült, mint a nyári zápor,
a reggelekbe kikiabált,
folyton csak önmagát mondta,
gondolván: ott van nyugvópontja.

Deszkákon táncolt, szót emelt,
fülembe súgta néhány gondját,
nem kérdezett, s nem felelt,
golyókat görgetett egy lyukba,
játszott, csak játszott a sejtelem,
s kapaszkodott egy tört ladikba.

Read More

Rétegek

Az est, az est labdahéjai.
Földobom, leesik legelső rétege
a ködnek, s a hegyeknek dőlve kissé fennakad.

Akár a város, oly különös az
ember, esténként összevissza
izzás s idegen tekintet a megtérők
szemén. Föl-le sodródnak a házak,
s a kapukból hosszú lépésekben
megindul s utánunk jön a legismerősebb
magány. Kövenként függeszkedik belénk
az utca, villamos húzza a leselkedő tér
felé, s a csörömpölés a talpfákon
végiggurítva a végállomásra érkezik.

Várunk. Mert álmaink nejlon-
zacskójában hússzínű lazacszeletek
a házak s tengerhez lefutó
csiganyálak a kényszerképzetek.

Read More

A megvilágítás

a határokra hullott. Két elektron,
két tenyér. Az egyik fémekben áramlás,
a másik egyszerűbb: össze-
fordulásesély – mondaná Freud, ha
álmában egy csónak útra kelne, s
vizeknek tenyérnyi ágain zöld
fényű szigetekre lelne, mert a
zöld – míg holtakon nem látod –
mégis egyszerű; fa, fű, lombkorona
ő, s csak ecsettel hozzáigazítva a
pirosabb nedű, a vér, a század
masszív szégyenfoltja… S ki tudja –
vajon ő a fényesebb terű, gyors
elektronbálna, avagy nem több mint
repedt partra vetett, élni vágyó potyka?

Read More

Trambulin

Igyekezett homloka fölé, igyekezett
a szégyen fölé, igyekezett az el-
érhetőség fölé, s látta magát a
lépések utcáin albumba csukódni.
Hozzáért a kéz, hozzányúlt a
ház, ráhangolódott a törzs,
s megözvegyültek mögötte a szem
félig kilendült lombjai. Hosszasan
aprózódott a haj, hosszasan készült
rá a föld, hosszasan nyúlt maga
mögé a pillanat mint elhagyhatatlan
trambulin, s ott feküdt, mint
nyelvünkön az ég, két fa közé csip-
pentve a téli délután, nem mondta:
hó, nem mondta: gőz, még azt se böffentette
tán: mi újság – újra kocka, kő -,
fű, netán ledérebb fűöröm, esetleg
orr vagy más apropó okán: orángután?

Read More