Megállsz, majd az erdő mellett lépsz
tovább, s fogod kezedben kissé
félve, de még frisset remélve a
holnapot. Az ágakon, a partokon,
a vágyakon, a homlokon, mindenütt
a csend pereg, az órák bennük
permeteg föl s alá buknak éppen
valami időtlen, fémes fényben,
aztán megülnek majd itt e kézben,
s úgy vannak ők egymagukban,
ahogy a gyerekek hasalnak el a
homokban, széttartott kézzel, lábbal,
hangot váltva egymással és a másvilággal.
Juhász Anikó: Megállsz
2014