A haláltól kaptam én valamit. Nem
kék eget, nem aranyhártyás pillangóit
a Napnak, csupán egy kártyát rakott ki
a kezével, amin az emlékek rendetlen
szálai mind itt maradtak… Bogozni
próbálom azóta szálait a kártyarakó
napnak, s keresem a csavargó álmot,
anyám a halottak útján mendegél,
s az én házam jelenti neki a távolt.
Kinn szikár idő van, mindenből épp
csak cseppenként csorog, a deszkalécből
nem lesz ház már, az eső is magára
hagyott egy aljzatot. Koszos az ég,
és durcás, akár egy mosdatlan kisgyerek,
s mindenütt, ahová lépek, tóvá nem érő,
langymeleg pocsolya-szigetek. A kapun
a csengő tört gitárhang, az asztalon
reszelékdarabok, a kávéscsészénk
kávét alig gyanít már, teás lett, akár a
haldokló betegek. A pince hossza most
homálynyi, mindenütt fémes, ugráló
verebek, s alig, de alig hallom azt a hangot,
mit hallani én a még élőktől szeretek.
Igen, egy fénykép készül majd
rólam és rólad és
rólunk is minden bizonnyal,
ha egymáshoz
közelebb megyünk,
s egy pontozódik ki
csupán…
az égbolt.
Ott állunk majd a ház előtt.
Bár állhatnánk akár a
tengerparton is.
Nyitott szemünkhöz
kamerát emelnek,
s a csontig látnak a kamera
mögött igyekvő szemek.
A képen a kezünk egymáshoz
ér. S fehér sirályok repkednek
csontjainkban. Nagy az a
tenger nekik, mely bennünk
hullámzik már évek óta.
A pihenéshez kellően
megtámasztott cölöpök kellenek,
és sirálylábakhoz szokott apró,
érdes felületek.
Tollukon víz csillog,
görbül befelé,
akár a visszanéző napsütés.
S a fotókon felcsap a víz.
Az égboltra támaszkodna ő is,
akár a halandó, ki,
ha testéről leszakad,
az esés helyett inkább
lelkét ereszti szabadon.
Kis gyufaszálakat vettél magad elé,
s mondtad tán:
egy semmi, két semmi,
három semmi… öt;
aztán kilestél egy
szanatórium ablakán,
s láttad: kinn a külvilág
robogó eszmékbe öltözött.
Ültél sok-sok kupéban,
mint egy rendetlen,
saját idegein játszó kisgyerek,
és szétnéztél,
hol az ember-család,
s kaphatsz-e még
kóros emberségtől ihletet.
A külvárosban az éj akkor
jázminokat már nem talált,
a gazdag is csak magának
tapsikolt folyton,
a szobádban meg
üresen állt a tál,
miközben azt latolgattad,
írhatsz-e még
kerekre vágott Nap-verseket
a Holdon.
Az éj udvarában szemedre
vonatok jöttek,
mindegyik mozdony sivítva
neked fütyült;
arcod állomásán félve tántorogtak,
horpadt sínekre rettenve futottak…
ki tudta volna eldönteni
akkor, ki lesz az érkező,
és ki a menekült?
Nőket is szerettél.
Ódádban belőlük lett pára-
szikla, vacsora-meleg, anyaméh,
de lelked mélyén oly
magányos maradtál Te,
József Attila,
ahogy a gyermek, ki még az
öregkor előtt
magába fordul, s hazatér.
Kis bolond voltál,
s mégis érettebb felnőtt,
mint sokan mások,
mielőtt benned
fekete éjjel
teltek meg a vagonok,
s távol időkben is felgyúlnak
a lámpák,
hogy lássuk az utat,
ahol a Te Istened, ha
téged nem találna,
kétségbeesve kóborog.
Csuklott, mikor azt mondta:
„Hé szlávok! Mekkora öröm [hogy]
Lelkem hegységében fehér havak hullanak.”
(Ljubomir Micic)
Majd leült… száján Balkán jött
ki, balkáni szemfogak. Hisz pokolban
pamflet a mennyország, az angyal meg
vérszegény s felfestett indulat. Holott
csak annyi, annyi hogyha telne, hogy a
közfal-lét s a barbárság egyként fel-
feselne, s civilebb lenne a kortársi
köztudat (amely így momentán s „dadán”
is bizton elmulat). Míg mögötte zárt keretben
s még zártabb részletekben élve az egyik
magába csendesül (képzeletben magától
mindössze magáig repül), a másik meg harap,
(lásd: étkezik), s kifelé mélyülőt ugat.
A könyv becsukódik. Sötét a levegő, ha
halotton kell átfutnia. Hány halál
száll ma a házak tetejére? S mennyi
kuporog még ugrásra készen az eresz
alatt? A cserépben föld mocorog. Szél
kotorász az ablak üvegén. A terasz
fehér karéját kavicsok ölelik közre.
A sövény szuszog, és a tó párnáin
párás álmaikat hozzák-viszik a mélyvízi
gondjaiktól egyre feljebb rugaszkodó illatok.
Mióta elmentél,
elrejtőzött a napfény előlem.
Patikát keresett tán ott a homályban.
Beteg testére steril gézeket kért, s csak
egy piros kiütése volt egzaktan
hibátlan. Néptelen volt az álmom.
Magam körül gyűrődött föl a rét.
Egy volt a köpeny, egy volt a szoknya,
és sok-sok napfényről nem tudott az ég.
Ma születésed napja van, s én
a temetőbe indulok, az utcákon
hullajtja virágait a japán akác,
oldalt a kerítés narancs szirmokkal
foltozott, s magamban azt mormolgatom,
hogy most vége, most az Éggel összenézni,
megállsz. S ha csikordul a főkapu, s átellenben
gólyákat látni nem lehet, én meg aznapi utamat
járom, vödör csörren, kottyan a víz, s még egy tó is
meg-megvillan olykor azon a messzi égi tálon.
Benne arcod, keretbe fogva, akár egy csendes,
egy illaton ágaskodó vízililiom, mert Te ott is
kíváncsi maradtál, s Te ott is mindent tudni
akarsz még, halott angyalom. Így hát a vizet
neked tenyérben hozom, hogy megkérdezhesd,
miért nem vödörben hordom, s hogy miért lett néked
megásva itt e sír, mikor te perdülni csupán
egyet akartál azon a fakorlátos holdkorongon.
Mert mindig eljön az a pillanat,
amikor az emlékekben teljesebb a
test, mint a valóságban.
Fekete gyűrűi az égnek
ekkor olyanok, akár az éjszaka
tengerén lassan pörgő
gyűszűvirágok.
Bennük sok kicsi varrónő
tűket villogtat, s a lelket,
e fehér vásznat, egy
távoli, egy moccanatlan
rámára helyezi.
És a test, melynek
széthulló darabkáit a
földalatti városban a
taxira szálló idő hordta szét,
az égi varrónők tűinek
hegyén új életre kel.
Aztán piros kelméken
rohanni kezdenek benne a
nyughatatlan erek is, és a
tüdők meghímzett
falombja újra, igen, újra
lélegezni kezd.
Az ágy szélén ülő,
csodákat áhító, apró emberek
álmukban földi
villamosra
szállnak…,
s hogy mellettük legyen…,
a tűk hegyén felnövekvő
testnek emlékeikben
jegyet váltanak.