Időlemezek Időlemezek
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  •  

Versek

Category: Versek

Juhász Anikó megjelent versei.

Időlemezek

Itt élnek még a jelen idő szereplői, madarak
és oroszlánok, s mindegyik saját énekre,
saját történetre vágyik. Az alkonyat mélységeit
még csak rakosgatják magukban erre-arra, ahogy
a szél szállítja örök bölcsességben és örök nem
tudásban templomok tornyaira s minden régi meg
új küszöbére a gyanútlan homokot. Amit nem tudnak,
az még nem bántja őket, nem töpreng rajta szívük sem,
és a délutánokat az öreggé nem teszi. Mozdulataikban
szőlő érik, vágyaikban dallamos kannákban must csorog,
s még nem kiszámítható, nem sokszorozható számukra
a sötétség hullámverése. A halál jelentősége szemükben
úgy csapódhat minden másba, ahogy a homok porlik
szét a kézben, s ahogy a szemhéj örök mozgása lép
túl az árnyékba merített partokon. Hol az erdőben a
magány, hol van ő ott, ahol a szó az erdő létét mondja?
Míg egyiket keresed, elveszíted a másik rokon létét,
csak a szó kóborolhat a kimondott csúcsokon. Köszönd
fát vagy köszönd az erdőt? Erdőben gömb, az együttlét
egyik archetípusa. Rázárva… akár a kék egek. A vak
természet tarka párbeszédei. S köztük az idő mint fürge
gyík; aranyló hátán csak emlékként ül meg a mészkövek
csöndje, folyton újranöveszti létét. A történelem üveg
vidékeit lecsúszó mozdulataiban hordja, a hajnaloktól
az estékig rohan, mintha tovább cipelhetne bármit is attól
a gyökértől, ahol az megfogant. Micsoda homokszemeket
hordoz lábunk, s micsoda kések szünetjeleit iktatja
közé a tudat, ha a fiókban nincs szó a tettre? A képzetek
neonfényein szűrt rendben szivárog az idő, a külvárosok
térképeitől önarcunk metszetéig hányszor és hányféle
módon juthatunk? Halott vagy élő? A tengerekben
búvárok vagyunk, védőközeget illesztünk önmagunkra,
hogy legyenek körmeink a vízhez. De vajon mi magunk
vagyunk-e az általunk épített utcasarkokon? S emlékeink
védőruhák csupán, a gondolkodás papírhajói, szótári
kellékek a hús-vér hétköznapokhoz, vagy úgy kormányoznak
csendben mind közelebb önmagunkhoz, akár a felfelé
törekvő léghajók, melyekből mégis minden a föld felé
esik? Hajnal van, a tegnap rácsain ma még egy nap át-
iramlik hozzánk, a Dunán s a Tiszán valakik hajóba ülnek,
a hidakon motorizált pillanatokban közlekedik a jelen,
s bennük van mint modern pacsirta… a feltörő idő.

Read More
Játék és Pompeji

Zöld békaemberek a bunkerek,
s úgy úsznak a mozdulatlan
tájban, mint levelek a repedt
vízsugárban, maguk alá húzva
a testesebb levegőt. Ujjunkat
nyomkodjuk a mába, e visszafordult
vulkáni tufába, s csinálunk magunkból
lélegző Pompejit. Fatuskót görget egy
medve, jön az erdő is, homályba
kötözve, két lécből alákerítve
lába. Az időhöz egérfogak érnek,
a percek mint széthagyott edények
zörögnek, ha melléjük hever a
bánat. Az alkonynak nőni lesz
kedve, s úgy lendül szét – még
nappalba tekerve – akár a gyerek,
ha vénes nagyot ugrik. A fákon
az ég lánca játszik, köztük az
Isten, ki naponta átlátszik, s mosolyát
gyűri a ködbe. A bunkernek templom
a háta, fehér vulkán, megszilárdult
váza: az öröklét áldozóedénye.
A léceken fölbillen a nappal, az idő
építve térből is – sorjázó agyaggal,
felszínre hozza bennünk Pompejit.
Ujjunkból, Isten, fatuskót vághatsz,
nemzhetsz is magadnak gyereket,
százat: a fákon az ég lánca játszik.
Az időhöz egérfogak érnek, a
percek mint széthagyott edények
zörögnek nappal, zörögnek este is.

Read More
Azt az arcodat…

Azt az arcodat soha nem felejtem,
mikor az orvos mondta a halálos
ítéletet, s a te szemed eközben szinte
nevetett, mert Te mindebből már csak
azt hallottad, azt érezted, hogy most
már hazavihetnek, s itt, itt többé nem
kell lenned, elhagyhatod a kórházi napi
rendet s azt az ablaknyi Tiszát mögötted,
hazajöhetsz az otthoni utcába, ahogy
szaladtál egykor a villamosról leszállva,
miközben két karod cipelte a körtét,
almát, úgy bontottad le erről a pillanatról
a szorongás minden riadalmát, olyan
voltál, mint a kinyíló fehér liliom, akit a
halál terhe már csak fűszeres illatával
nyom; s köszönted ezt a hazautat, s
mintha a kitárt életbe mennél azzal a
régi, könnyű lábbal, gondolatod is halk,
ujjongó zenét játszott a halálgitárral.

Read More
Lejjebb ereszkedett…

Lejjebb ereszkedett az ég,
azt hittem, benne megkapaszkodom,
cipőim kis repülői benne
majd hegyesen és biztosan járnak,
felhők ágából rám eső nem csurog,
madarak feszítik ki alattam a járdát,
s taxit sem rendelnek maguknak
az előttem igyekvő angyalok.

Read More
Földes ének

Mert a földekre pakolta le
mindenét, s hozzáillesztette
masninak két kezét; napjait
földes cserepekbe hordta, földre
ült le aztán, földnek a bokorba,
belőle nőtt ki a kökénycserjék
ága, amely gallyat ereszt fel a
félhomályba, földes macskák
jöttek, földegeret ettek, a Föld
gyűrűje körül holdak elpörögtek,
földet értek aztán, földön hidak
voltak, minden holdat fel az
emeletig toltak, földön kiabáltak,
földön akasztottak, földön merevültek
holdakká a holtak, földön hidegedtek,
földön melegedtek, a nőkből is
lassan földanyókák lettek, föld-
férfiak jöttek, földre települtek,
a föld mélyén aztán mégis fel-
hevültek, földgyereket vártak,
dobálták a Holdhoz, ahogy illik
ez egy „képzett” földlakóhoz.

Read More
A tavasz kassákos lombvetése

A lombokon fehér virágok egerésztek,
darázsfészkek nyüzsögték tele a házat,
a kamrába széles csíkokat gurított a lonc.
Rám terpeszkedett az utca, folyondár
nevetése benőtte lábamat, s szimultán vele
a hegyeknek feszült a Nap. Majd fölfelé
vetődtek a madárvíziók, tabula rasaját
föladta az ég is, a város átadta magát
a tavasz újító ihletének. S elszabadultak
a fák, s elszabadultak a tovasuhogó képek,
rézfillérként koppantak fejünkön a gondok,
elemeihez zarándokolt a fény villanó
neonütése is. A gyökerek új fákat konstruáltak,
a szorongás embrióit emlékeinkben hordtuk,
s fészkét ledőlve találta a szárnysuhogású
félelem. A csendekre hullámaival dalt
kötött tenger, rákszigetek dobódtak az
elhagyott partra is. Majd halfejű nénék a
piac dombjain kosárkodtak, s egy kutya
nyelvén zöld vizet paskolt a lavor.

Read More
Milyen hosszú csend a halott csendje…

Milyen hosszú csend a halott csendje,
az ágytámlától elér az egekig.

A szemében a múlt metropolisza
alszik, az ő járdáin megáll a mozdulat,
a kirakatban repedt és foncsoros a tükör,
a fákon, akár a félig kibomlott haj, a
gallyakra telepszik az idő, s a
veréb most már képzeletben
ugrálja körbe folyton a percgolyót.

Milyen hosszú csend a halott csendje,
az ágytámlától elér az egekig.

Mert annak a csendnek két utcája van,
és nyolc utcája van, s utcája
annyi már, hogy belátni képtelenség,
elfut mind… bele abba az éjszakába,
ahol a csillagoknak nincsen hangja,
csak csendje van, és van még csendhez
támasztott Göncölszekere.

Read More
A videók örök nyara

Pár éve még együtt figyeltük a
videót, a film ott forgott a képernyő
sík vidékén, te meg itt ültél mellettem,
nevettünk azon, micsoda mókás
kis figurákat csinált belőlünk ez a
gép, amely úgy tapadt húsunkra, ahogy
a méhecske időz kicsit összecsapott
szárnnyal a virágok legbelsőbb termeinek
kapuja előtt. Más életet csinált belőlünk az
a gép. S mi ámultunk, miképp lettünk
egyre többször szereplői annak a filmes
csodának, ami valahogy mégiscsak
belőlünk építkezett. Hogy húsunk
még ott is húsként virágzik, s ráncait
így aztán megtarthatja magának az ég, hogy
a nyár, mely minden évben elszökik
az őszhöz, ott örök sztár, kinek
tündérguzsalyára hiába les, hiába vár a
szél, és bizony hoppon marad az őt
megkívánó tél is, mert mi ülünk, ülünk
abban a filmes nyárban, ahol a kamera
mint virágevő méhecske forog,
ahol a függönyön a levegőnek
minden szikrája külön él…

S aztán az első felismerés, hogy az
ott más élet, más világ rendje, s
mégis úgy szalad szemünk előtt,
ahogy szalad bennünk a vér, mely
öntudatlan hozzánk tartozik, ez
a film, ez a minket lemásoló
műanyagvilág, ez a méhecske
szárnyain táncoló nyár elkezdett
magában pörögni, és ment, szaladt,
az ég ráncait messze elkerülte,
de mi már nem nevettünk azon, hogy
micsoda mókás figurák vagyunk,
s nem boldogított, hogy a tél
havas szeme hiába figyel,
mert te csak ott voltál, csak abban a filmes
nyárban, ott húzódott a nevetéstől
keskenyebbre szemed, függönyöd szikráit
csak ott gyűjtötte be magának a Nap,
ott vált ő teljessé, ott tudta, mi a
meleg, s mi az eleven, én meg
azt tudtam egyre jobban és egyre
élesebben, hogy más életet csinált
belőlünk az a gép, s amíg ő a
fényesség meg a teljesség felé
futott, a halál a te életedre
lepkeszárnyakat rakott.

Read More
A hársfa Madonnája és a bakelitlemez

A lányom szeméből feltekint rám az
anyám is. S mintha kagylókból ömölne ki,
felém hullámzik és mégis távol marad
az a zöld fóliával védett tenger.

Az asztalon evőeszközök; kés, villa
s egy dugóhúzó a szellem palackjához,
már csak a barlang hiányzik a meséhez
nekünk… a palack öblös mélyeként
meg szolgáljon ez az isteni
ígéretekkel teli sörösüveg.

Az utcán rakodómunkások. Hátukat
a Nap vizsgálta imént tüzesebben,
bebújt harangként ingázó nadrágjukba,
s nagy fehér petúniákká duzzasztotta az
ingüket. Egy bakelitlemez perdül kettőt
a járdán, s ahogy kettőt koppan a köveken,
a koppanás helyén fekete hangjegyek
sírkeresztje rajzolódik rá az aszfalt kemény
bordázatára. A hársfa – fölötte hintázva –
már napernyőit bontja, s a fekete
sírkeresztre egy fényszalagokkal körbevett
Madonnát ereszt rá. A rakodómunkások
mind köréje gyűlnek. Az egyik kötelén lazít,
a másik izmait ereszti most lazábbra;
nadrágjuk szárán a harang hangokat keres,
s a nagy fehér petúniákon is feltűnik
egy-egy fényszalag. Majd a bakelitlemez
fekete magányába is beszüremkedik a
fény, s ahogy végigfut a karcos vonalakon,
egyszer csak megszületik a zene.

Előbb csak csecsemő, magába töltene
minden lármás hangot, aztán útjain
ütemet, mértéket tanul, majd a
kamaszok haragjával borít ki
magából minden régebbről valót.
S mikor már felnőtt lesz ő is, a zenéről
úgy hullik le minden fólia, ahogy a
lányom és anyám szemében is takarás
nélkül hullámzik a tenger. Ő most már
a legteljesebb önmaga. S ekkor a
rakodómunkások fehér petúniái a
lehető legnagyobbra nőnek,
míg el nem éri lelkükben a boldogság
azt a sok-sok fényszalagot, mely a
Madonna testéhez fűzi őket. S aztán
elcsendesül a lemez, a fekete
sírkereszt ráfekszik az aszfalt
kemény bordázatára, a Madonnát
visszaálmodja magába a hársfa, és
a rakodómunkások az izmaikat
csomósabbra, feszülősebbre kötik.

Read More
Madár a drótkötélpályán

A madarat figyeltem. Álldogált a drót-
kötélpályán, aztán rárepült a háztetők
mezejére. Téglák pipacsait kerülgetve
kicsiket ugrott, időnként körbejárt
egy kéménybóbitát.

Nyár volt, minden melegét a földre
vetkőzte le a Nap… S nem tudta,
a madarak idejét még az ő melege
sem tágíthatja jobban annál, mint
amennyire tágnak gondolta el azt
a kémények szirmain megülve
a madarak Istene.

Hangos volt a nap, odalenn
autók feszegették az úttestek
nyugalmát, egy rendőr pirosat
jelzett a szabálytalanul érkező
éjszakának, aztán ugyanazzal a
lendülettel a szívéhez kapott,
a győztes, lám, mégis az éjszaka lett.

S fenn a madár még a drótkötél-
pályát próbálgatta; egyenesen
tartotta önmagát, de ahogy azt a
kéménybóbitát megkerülte, már
látszott, ott legbelül azt gondolja,
virágfakadás ebből már nem lesz,
s a betörést is sikeresen hajtja végre
az a szabálytalanul érkező éjszaka.

Aztán csend lett. Madarak csendje.
Tollakba ágyazott. A levegő törékeny
csontjain megülő. A madár
a drótkötélpályán fél lábon állt csak,
s mikor a szél mellé repült,
s ő inogni kezdett, szárnya nem
rebbent, meg sem mozdult,
hogy küzdjön az életért.

S ahogy ott állt – kicsit nekidőlve
a szél hintájának – már pergett is
az éjszaka mozigépe; fiókák
jöttek elő, szárnyukról még nem
vált le a fészek, s alighogy
megszülettek ők az ágak lombjai közé,
már csúsztak is bele az éjszakába,
tolluk – mint emlékjel – a lombközökben
ott nem maradt, s aztán már minden
filmkocka üresen jött elő,
nagy fehér semmik,
rácsos keretekbe fogva,
pergett a film, ahogy pereg az élet,
s ekkor a madár mind a két lábával a
semmibe lépett, és szárnyaival
kicsit sem egyensúlyozott.

Read More

Támogatóink

Arbexal
Üzletpolitika
Hungary Investing
Magánház

Kategóriák

  • Egyéb írások
  • Gyermekversek
  • Idegen nyelvre lefordított versek
  • Versek

Legutóbbi bejegyzések

  • Szükséges
  • Halálod hajnala…
  • Fák
  • A bolt
  • Akár egy sáska…

Nyelv:

  • Magyar

Bejegyzések lapozása

« 1 … 3 4 5 … 16 »
ÁSZF
Adatkezelés
Honlapot készítette:
Arbexal Group Kft.
Minden jog fenntartva.
© 2024