Micsoda fényes esése van most a Holdnak,
már a csillagok is csomagolnak,
s látják, gyors robogásba kezd egy üstökös.

Puttonyokba hull holnap a borízű szőlő,
fényteknőkbe surran be egy téveteg szellő,
s lila árnyú vasárnapot ünnepel az orgona.

A fázós hegyek is tétlenek a távol láthatáron,
pihen az emlék, akár egy ránk maradó lábnyom,
s viszik, nehéz terheiket viszik a vándorok.

A tenger vizet parancsol száraz, szikkadó medrébe,
miből a rák, a gyöngy, a medúza vígan megélne,
s hullámait egyre beljebb, a setét éj hasába cipeli.

Harangokat kongatnak a föl-le futkározó árnyak,
s a kongó hangokat nevezik aztán majd futárnak,
kik holdas hajnalokat feszítenek szét ég és föld között.

S a hegy mögött – már látszik – egy h-moll égi szonátában
a sok nyelven beszélő s dúdoló Európa-táj van,
és Liszt Ferenc arca a hullámzó, zenélő nyelv mögött.