Egy vers margójára – erkélyjelenet Egy vers margójára – erkélyjelenet
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  • Főoldal
  • Életpálya
  • Bibliográfia
  • Könyvajánló
  • Versek
  • Fotógaléria
  • Kapcsolat
  •  

Versek

Category: Versek

Juhász Anikó megjelent versei.

Egy vers margójára – erkélyjelenet

Felajánlotta, hogy meghal,
hogy az időt kivezeti ereiből,
s szívének petúniáit többé nem
ülteti a közeli virágágyásokba,
hogy ezentúl csak magára néz,
az ablakba többé nem tesz
üveget, bőröndöt púposra nem
pakol, nem igyekszik part mellé
tengert is látni, fésű fogai közé
rendetlen hajat nem helyez,
könyvet koporsóban ki nem nyit,
versben mandulafát fel nem növeszt,
egeret macskához délben nem ereszt,
a körmét ollóval sehogy sem vágja,
telefont nem hallgat, félre sem helyez,
újságot néma csecsemőként ringat,
a hangokat gondosan körbefóliázza,
és szorosabbra zárja az erkélyablakot.

Read More
Lábjegyzetek a tűnődéshez

Lehettem volna más is. Talán egy magába
zártan is megnyíló üvegpohár, amelyben oly
kidolgozatlan a forma rendje, hogy a nyers
életanyag az ő pórusaiban lüktető kiegyezés
csupán azzal, ami van, s ami a felszivárgó
fényben szüntelen felé siet. Csakhogy lettem
én más. Nem az utóbbi hetek fáradtsága tett
ilyenné, hiszen, ha most össze is szedném mindazt,
ami, hogy elszántan képszerű legyek, mint szőlőnek
megszakadt kedve préselődött ki belőlem, akkor
is újfent valami kettősség ülne körém, s küldeném mégis
mindnek én szívélyes üdvözletem. Hogy ezentúl mint
és merre, hová hány lépést teszünk, hogy később avagy
az első adandó alkalommal üríti ki a szükségszerűség
véletleneken megkövült szemünk, hogy mint feladat
vagy bűntudat vetődik-e fel a szeretet kérdésköre, s a
görögök műhelye ránk mint elhagyott álomszerűség
omlik-e le, nem tudván, rokonságunk ördöggel, angyallal
mikor támad, magunkénak vallhatjuk-e mi is a mesés
Ezeregyéjszakákat… Hogy anyagszerűségében vagy azon túl
tűnődik bennünk az élet, ahogy a pokol a harmónia után
egy és sok Esterházyé lett… Lám, mint bíbelődik velünk
még a környezet, szerepjátékaiból bennünk is kiválik tán
egy-egy ékezet. Komolyság s rettenet nedve – a személyes
jelenkor. És a nevetés: az igazi, ami nem a show-angyalok
teste, miként lesz egyre inkább bujkáló kolostorokban festve.
S mint régit látod meg aztán az újdonságot, új címlappal
kerítve régi igazságot. Miközben apró kérdésekkel
fordulsz a másikhoz, hogy mondaná másképpen,
meg hogy mi a gondja, pohár a pohárhoz önmagát
hogy adja, kutyának nyelvén megül-e a démon, ahogy
gyors futáshoz kenődik a féknyom, hogy ki a gyilkos
itt most, és ki az áldozat, ha ők úgy futnak egymáshoz,
mint két tehervonat, és szavunk merre ugrál, bűn-e a
mosoly is, ha hozzáillesztődik a történet szirma ott,
ahol illesztődni szabálytalan szabály, sőt, ítélendő dolog,
ezeken tűnődtem nem-én és nem-pohár, mert a világban
sok minden értetlenül megáll; noha már, akkor itt, mondaná
az eszünk, de csak oly tétován teszünk-veszünk … s leszünk.

Read More
Széljegyzetek a félelemhez

Tudod, hogy milyen a mozgó félelem, amikor
tested elúszik a tárgyak szivacsába, és a redőnyön
csak úgy mozdul az este, mintha tested barlangjába
ő is csak belesne, s azt gondolod, hogy a világ most
panziót váltott, s jobb, ha nem veszünk már utcai
kabátot, és úgy látod, benned ácsorog és dől jobbra-
balra mindaz, mi addig kinn virágzott: a szorongások
parkja, no … és az istenkém, hát ő is modortalan, a híre,
akár a hó – s most még is odavan…, amott nyújtóztatja
szegény a lábát, nem mondta el ő sem a napi imáját,
hisz címeres pecséttel levelet kapott, hogy a szeretet ma,
hoppá, betört egy ablakot, annak meg széttört az az
üvegnyelve, és mindent mintha egyként csak magába
terelne; titkos haldoklók és házias szeszélyek, fejtetőn
megálló, falra felkent képek, ingerlékeny esték félig
kiművelve, közöttük az ördög is biz’ Isten üdvös
önmagára lelne. Lenne kölnivize, fekete, spriccelős, és
a lét is minden pillanatban a gonosszal viselős. Könyvekben
feltűnne az iszony komolysága, lassan, akkurátusan
– miként tudós cédulázna. Lenne benne tudat és persze
leszolgált idő, a gyógyító techné meg imádott szerető.
Olvasna s próbálna – mint női illatot – olyan technikát is,
mi eddig gyorsan kész halálokat hozott. Körbeudvarolná
a halál puha testét, hatékonyan hozná közelebb az estét.
Karját simogatná, enne pirulákat, konjunktív szerepre
ítélné a lábat. Törvényét keresné a mulandó létnek, reális
sorrendjét a feltörekvő szépnek, lenne Thanatosza néhány
tranz-akció, előbb egy kis lét, s aztán már nincs, látod,
semmilyen kibúvó. Így hólyagosodik fel elménkben a
halál, mely sokadik hatványon sürög-forog s … megáll.

Read More
Aztán meg

Lassú ébredése van a napnak, s míg
ablaknak ütődik a fény, két csipás
galamb s két platánlevél egy fán még
tűnődve üldögél, hallgatja, ahogy a
fény s a lárma bevégzi mára elrendelt
dolgait. Gyerekek jönnek, kis kötélre
fogva húzzák a réteket; hálóikba
nagylombú, szétnyílt törzsű fákat s
halakból kicsúszott kopoltyúkat fognak.
Kezük formás, bakancsuk máris térdig ér.
Fehér fogaikon megáztatják a napot, mit
az este bádogvonaláról valaki nagy-nagy
körökben feléjük forgatott, s úgy élnek
tovább, mint hálókból kilépett, nagylombú,
szétnyílt törzsű fák, bár ázott esernyőjükön
egy-két posztmodern beütés, hang-, madártörme-
lék s egy kandi csecsemőfej: a háború.

Read More
Képek

Este volt… idegszálain szétpendült a csönd,
és úgy ugrált tovább, akár a hangjukról lemetszett
kiskutyák. Éles tapintással ölelődött hozzánk a
köd, a tó szinte már saját partjain üldögélt,
s hosszan-hosszan azt figyelte, mint fogja
két kezébe arcának legpontosabb vázát az őrület.

      *

Esedékes az ősz is, esedékes a tél is,
épp tegnap óta – hisz többívű mozgásba lendült
az Idő aranycsibésen csúszkáló feneke.

Read More
Kariatida

Egy bádogkötél volt, mit
versének közepén meggondolatlanul
otthagyott. Csak állt, sokadmagával,
(ezt szabad), nézte a harkályt
a mindig cselekvő ég alatt,
s valóra váltotta (költőnek magnifique
meg egyéb) a lefolyástalan(ok) egymásra
torlódó életét, s közben azt mondta:
pszt, macska, s köpött; a fa
száján a levél másnap is kiszökött.

Read More
Őrjárat

Némelykor azt hisszük, elég
a hídon végigmenni, s ahogy
Ali hodzsa a kádihivatalt,
úgy érjük el (kijátszva
belső önmagunkat) a törvényes
padlódeszkát s alkonyattájt
az utolsó házat, mit az élet
magából még „Nur kein Skandal”-t
szavalva kitakart. S míg megyünk az úton
(ahogy az öreg egykoron Rogaticában
az úton mendegélt), csak sejtjük: az út
végén valaha széljárta, nagy kapu
állt, hogy mázsás nyílásain térítő
optikába fogva egyszerre túlsó messzeségbe
s jóleső nagy közelbe csúsztassa át a
szétnyíló veszélyt. De mióta külön-külön
lépünk rá minden hídőrző čaršijára…,
azóta köveket dobál a Drina, s forintban,
dínárban számolva is apad az ünnep-
nap, apad az ember, apad a halban a
hús, s apad a széttöretlen szálka.
S míg Lotika csukja-nyitja házát,
s ügyel a pókerarcra is, a víz kimossa
belőle minden álmát, megmarad ő s
marad a nagy szemű kavics. Ősszel
már fáradt s aztán szétbonthatatlan
selyemkötelek közt föl-le jár, ezer-
kilencszáz… – dadogja – (mennyi?),
mennyi is? – s szemében végül összeáll
ház, halott, fű, macska, kapualj s hozzá
a szabály, ezernyi házszabály.

Read More
A halottak tiszta, fehér házak…

A halottak tiszta, fehér házak,
mészfehér idők távol dombokon,
a nagy csöndben mindig minket néznek,
üvegszilánkot látnak homokon.
Kezükben csöndek, lábukban csöndek,
szájukban csendkaktusz nő magasabbra,
asztalon váza, … kés, kanál, villa
és a mennyország rajza az abroszon.

Read More
Végül elviszlek téged is…

Végül elviszlek téged is, mondta a
halál, csak előbb letöröm itt e margarétát,
álló helyzetbe hozom a himbálózó kötelet,
kicsalogatom a meleget a szomszéd szobában
fekvő testből, kifárasztom a gyerekek talpa
alatt az ugrókötelet, ne félj, mert itt leszek én a
hajnalpírral, vakító fényes utcákon jövök feléd,
felkapaszkodom lépcsőin a háznak, pókok
hálójába teszek véres szúnyogot, s úgy
táncolok feléd, hogy köd se takar már,
meztelen testem elől csupán egy gyerek
szalad, botjával az öreg koldus el nem zavar,
s akkor én átlépem, át a küszöböt, melyet
egy életen át smirglizett az, kihez az én
nagyapám még kalappal fején tért be,
hogy megülve asztalánál mindennap
kicsit hosszabban mondja el, bor mellé
halált is ad az Isten nekünk, s megfoglak
én, s aztán majd azzal az ujjbeggyel érintelek,
amelyre tegnap rászállt egy okos madár,
s onnan tovább ő többé nem repült.

Read More
A hegy mögött

Micsoda fényes esése van most a Holdnak,
már a csillagok is csomagolnak,
s látják, gyors robogásba kezd egy üstökös.

Puttonyokba hull holnap a borízű szőlő,
fényteknőkbe surran be egy téveteg szellő,
s lila árnyú vasárnapot ünnepel az orgona.

A fázós hegyek is tétlenek a távol láthatáron,
pihen az emlék, akár egy ránk maradó lábnyom,
s viszik, nehéz terheiket viszik a vándorok.

A tenger vizet parancsol száraz, szikkadó medrébe,
miből a rák, a gyöngy, a medúza vígan megélne,
s hullámait egyre beljebb, a setét éj hasába cipeli.

Harangokat kongatnak a föl-le futkározó árnyak,
s a kongó hangokat nevezik aztán majd futárnak,
kik holdas hajnalokat feszítenek szét ég és föld között.

S a hegy mögött – már látszik – egy h-moll égi szonátában
a sok nyelven beszélő s dúdoló Európa-táj van,
és Liszt Ferenc arca a hullámzó, zenélő nyelv mögött.

Read More

Támogatóink

Arbexal
Üzletpolitika
Hungary Investing
Magánház

Kategóriák

  • Egyéb írások
  • Gyermekversek
  • Idegen nyelvre lefordított versek
  • Versek

Legutóbbi bejegyzések

  • Szükséges
  • Halálod hajnala…
  • Fák
  • A bolt
  • Akár egy sáska…

Nyelv:

  • Magyar

Bejegyzések lapozása

« 1 … 12 13 14 … 16 »
ÁSZF
Adatkezelés
Honlapot készítette:
Arbexal Group Kft.
Minden jog fenntartva.
© 2024