Juhász Anikó megjelent versei.
Ahogy ott ültek a katonák a
porban, s mellükre díszjelként
ráült a Nap, két madár jelent
meg az etetőn, s puha fészküket
szélként hozta-vitte máris a harang.
Ők a hangokra települtek aztán,
hang-nádszálakra épült az ég is,
lágy volt a szeleknek fojtó sodra
meg egyszerre valahogy kemény
is. A madarak ültek, s ültek a
katonák sorban, egymásra néztek,
… éles szemgolyókat láttak, mert
ők voltak azok, akiket akkor az egy-
ívű és hanyatló pillanatba zártak.
Elcsodálkozott a tényálláson, hogy a Hold
ma éppen nem kerek, s szükségképpen bekövetkezik
majd a sötétebb éj is. Leült a gondolkodók
padjára, s hallotta, hogy beszél el egymás
mellett sokszor a fű, a virág és az ember,
s mégis ideillik minden szó, minden kifejezés.
Nevén szólította a Napot, s anélkül, hogy
valaki látta, hallotta volna, nevén szólította
a kék eget. Benne volt ebben egyszerre búcsú
és érkezés is, a gyerekkor párája s a felnőttkor
fülledt gőze, benn szorult ebben minden szükségszerű
és véletlen szerzemény. Rejtélyes nap volt ez,
csillagtanyákon élhet meg ilyet az ember egy
nyárvégi és időfeletti napon. S nem tudta,
sem vidéki házát, sem más lakhelyét nem
fogja látni, ha a Hold citromszeleteit majd
gondosan egymás mellé rakja, és sárguló
fényével hosszasan elidőz a körforma arcokon.
A föld, akár a felnyíló szemhéj,
termőre fordul. Néz. Kezdethez
formát és folytatást keres. Gyökérhez
törzset, levélhez gallyat illeszt
ő, villámot morzsol a szélnek
oldalán, s mellé sodródik gyors
elfutó alakban a tó, a rét s a
képzelet ingázó lélegzése is.
Majd kerítés. Majd derékig vetkőző
kések. Az udvar is harmadolva
van. Egy tükörben a fordítottba
érek: törzs gyökérre zárul, gallyat
ereszt a kicsorbult levél. A villám
az ágakra fordul. Haragszik, támad,
s az esetlen földekbe kap. S győz
a szél kegyetlen ornamentikája.
A gyökértelenségbe visz tovább
az út. Kivájt medrébe dobódik a
Semmi, s mi onnan föltolul,
a szemhéj alá préselődni sose rest.
Mellékfoglalkozásban saját koponyáját
próbálta meg egybetartani. S mikor a
verebek széttörve hoztak kerengő
esőcseppeket, az egység szimbólumait
kapta elő s tanulmányozta, akár a
nyelvész, hogy a gondolatcsonkok mögött
mi az, ami eltörött, s mi az, mi üres
huzalhelyként a térben lötyögött
mindaddig, míg hétfőt nem mutatott
a naptár, mikor a méz formáival
telt meg a gyanútlan kaptár, s forrasztó-
pákával vonultak az isteni vándorméhek.
Reggel. A startlapon klikk, s nyílik a
hajnali galéria. A függönyön túl fehér
lepedőben egy lány, haját tekeri
csövek kaktuszaira, szájába véres
kígyókat beereszt, poharát a férfi
poharától messzebb helyezi, hangjával
guggol be a szomszéd szobába,
s jön a férfi, csíkokat teker le a
papucsáról, szakállán ollót körbevezet,
az álmot a szeméből mint gyurmát
nyomkodja ki, s hagyja, hogy
ott ragadjanak a szúnyogok.
A minap épp filmet néztem, hol egy nő fennhangon
azt mondta: nos, Bástya úr…; tudtam, narancsként
zöld citromot ettem, s e név mögött a
messzi kor lapul.
Matt volt a kor, s oly fekete-fehér, akár a
ködben a fekete bodza – s noha királyt ő nem
veszejtett, riadt futóként cikázott
sok-sok bokra.
Paraszt éhezett, pincében disznót vágott, s ha
Bástya úr jött… ment a ló, ki oly gerinces
volt, meg olyan nyeszlett, hogy vígan magára
tűzte egy karó.
S bár a mi Bástyánkban sem a zene, sem Erkel
nyomokat mélyen nem hagyott, attól még
mattot az embervilágnak hetente adott,
hiszen… adhatott.
Bástya úr aztán úszni vágyott, és bő, langy
vizet kerített a Hold neki – mert ki elvtársként
úr volt, az úszni vágyik, s a vizet a
Holdon szereti.
S ha a kisember nyolc mezőt látott, mert álmába
még hetet befútt a szél – szemét nyitva, már
Bástya úr homálylott, ki a szavaknál
is túlabbra ér.
S míg királynő nem lett az asszony, ki tudta,
a bodza ott kinn, hol fekete, a ló folyton azt
kérdezte, ha az úr megjön, akkor én,
vajon, leszek-e.
És ugrott a ló, „bocsáss meg, ó, én királynőm”,
így mondta nejének a ló, ám sejtette,
szava túlontúl ékes, az ő korában
ez már nem való.
Szántottak mezőt, fekete-fehéret – látsszon,
hol nyugszik majd a hóvirág…, és tudják,
hol kapja le az ég a Napról a rebellis,
fülledt bóbitát.
Ürült a tábla, kókadt a mező, és cipőjét lopta
a paraszt messzebb; bár közben attól félt,
egyszer rászólnak: hé, a lábadat,
azt hol szerezted?
S míg jattolt a boltosnak a lány, ki folyton vert
csipkéket vitt, cipelt haza.., egy sakkjátszmában
már mattot kapott a honderűben épp
nem fürdő haza.
A vers a legfehérebb bálna, a
percekre ráúszó Moby Dick. Bonc-
asztalánál a költő csak motoz
s kivárja, míg szárazra hordja
húsára playbacknak felszerelt
izmait. Sötét van. Áttetsző
szálkákra tűzve az este (ismétli
Ahab falábát, bokák, csuklók s
táncoló madarak fölcsapó szigony-
köteleibe esve). Tőkehal, sózott
mogyoró s egy síkos villanású
lámpa, az ég hol kocsonyás ámbrás
cet, hol tengerre hangokkal rá-
horgonyzott bárka. Megvirrad s
fordul – fémes haltestekbe siklik
az álom konvexnek megrajzolt
szöge, „more hominum”, a bálna
mondhatatlan s mi még mondhatat-
lanabb: a bordák, csigolyák s áll-
kapcsok tükörbe feszített köze.
Egy hosszú kiáltást emelt ki magából
a harang és harmadnapra emberek fordultak
ki az égből is. Arcuk megfeszített madár-
arc volt, szemükben jóvátehetetlen a
harmincfokos hideg, és már házfalat sem
támasztott Jerikó-csontjain a levegő.
A háttérben egy hangya őrizte kijelölt
posztját, kissé izgatott lombok térdepeltek
hozzá, katonás menetben vonult felénk
az ősz. Föntről elnyújtott parancsok
érkeztek, riadót fújtak maguknak a
szőlőfürtök is. Az út kerengő vonalakba
botlott. Meghalni először az eső kezdett,
csepp csepp után jött, s akár a morze-
jelek, úgy húzódtak hosszabbra a szünetek,
aztán a levélközök nőttek meg a fákon -,
Júdások kiabáltak már a ránk maradó zöldben is.
És tükörbe fordult a véghetetlen idő,
akár egy fészekalja repülő úgy rövidítve meg
önmagát, előbb egy hosszal, aztán többel is,
végül az emlékezetbe ütve – új telepesként –
őrtálló kis tanyát. És sírni kezdtek a fák,
majd kezükbe sírtak az asszonyok, s úgy vitték
fától fáig lépteik, akár a sokfelé szétnövő
bánatot. Egy madár szárnyait levetve
önként ütődött a földhöz, és sugártörés nélkül
nap alig maradt. Mi ott az evangéliumra vártunk.
S bekövetkezett aztán a holnap is.
Hozzá mentem. Vittem emlékét a régi nyaraknak.
Zöld felfutását a tájnak s annak a különös rohanásnak
izgága lépteit. Ünnep volt akkor minden, valami
nagy-nagy ünnep (máig elhatott). A virág tudta színét,
a szoba terének megnyílt ragyogását, s kezed… kezed a
türelem váró, majd vágtató útjait. Bennünk ismert a rét
magára, bennünk a ház s akácaiban az oktalan
kis liget. Hogy a fiatal felejtés mikor
kezdődött? – a virág színében, bukott cserepeiben
az épülő szájnak vagy azon a résekbe csukható
vékony éjszakán? Mert jött. S nem alszunk azóta saját
szemünkben sem. Teszünk, mint ki szót vált,
mint kinek dolga van a léttel. Én elkapom, te elkapod
a szavak rézsútos zuhanását. S ő fáradtan nyelvünk
megtartó erejére költözik. De, jaj, micsoda játéka az
a régi nyaraknak, mikor a körvonal ünnepes magaddal
szobákat nyitva, kulcstól eloldva újra megtelik.