Juhász Anikó megjelent versei.
Tudtad, hogy Budapest szerelmes
volt beléd? Szerelmes abba a
csupa csont, törékeny lányba,
akinek ölelni – anyját elveszítve –
már csak Budapest maradt?
Aki ott álldogált.
Kaparta a kabátról a foltot.
S lábára csak éjjel
álmodta rá a fehér kopogású,
elegáns cipőt.
A lódenkabátján mindig
átfújt a szél, s a vakolat
mellé rendre lehullt a
levél, s cserepek
képződtek az emberek
száján, ha a szó arra
terelődött, mit rejthet a
mészfal mögött a ház,
s hová igyekszik a
hegyeket megkerülő
omnibusz.
S láttál az évek múlásával
folyóban rózsát, margarétás
halat, s láttál kagylókat,
melyeknek héjait csak a
megindult képzelet
és a te ujjad
feszíti szét;
s mi ott a vizekre
mint fantázia tapadt,
úgy cikázott,
úgy cikázhatott,
ahogyan magát a szerelmes,
a legszerelmesebb vihar teríti szét.
S Budapest megszeretett
téged, azt a gyermekből
felnőtté formálódó nőt…
s mikor a házak kapuján
a félelem mint szennyes
homály ingott, ő a
te tisztaságod
feljebb,
a képzelet
emeltebb tereire
repítette szét.
Mottó:
(az I. világháború áldozatainak)
a háború tükör, melyben naponta összetöröd magad,
a háború kert, ahol kés növekszik a faágak alatt,
a háború idő – a bogár a halott szemén csak befelé repül,
a háború zene – a vonó a holttesten gránátként hegedül.
a háború a lövészárkok hosszú reggele,
a háború a szögesdrótok keskeny hajnala,
a háború az Ég és Föld szemhéjcsukódása,
a háború a lélek szerterobbanása,
a háború a füst, a gáz s a gázzá lett katona,
a háború a srapnelgolyók méhecskehada,
a háború a konzerv s a hűtővíz a szájban,
a háború az alkohol a megrettent májban,
a háború a metszet… és az acélzivatar,
a háború a táj, mely rád lő, s folyton kitakar,
a háború falu, hol gyökerét siratja a fa,
a háború város, betonházak beszűkült ablaka,
a háború sisak, amelyben elfér a haj, és elfér a vér,
a háború a csonk és a mélyen elvermelt tenyér,
a háború a hang, mely lecsüng a nyelvről,
a háború a csecsemő, ki nem kap már a tejből,
a háború a pokol elülső és hátsó udvara,
a háború a katona belső-zsebének fotó-asszonya,
a háború a fedezék, az idő itt nem tartóztat hosszan,
a háború a kalauz s a sürgöny a frontvonatokban,
a háború a koszos kártya, ahol az élet az aduász,
a háború a pincemély, itt őriz disznót a kanász,
a háború a szanitéc, ki végigfut a katonák között,
a háború az esemény, melyhez mindig van közöd,
a háború az állólámpa, megfordult Mennyország az Ég alatt,
a háború az írás, igen, ember-rovás sok sérült kép alatt…
Mikor a mentőben ültél, odaszíjazva,
akár egy mozogni nem tudó, könnyen
félrebukó kisgyerek, és sejtetted, hogy
ez lesz talán az utolsó utad, szemed úgy
kutatta az ablakrésen át a tájat, mintha
abban csörömpölne már minden elhalkított
vágyad. Nézted a koszos talpfákat,
ahol egykor veled a villamos szaladt,
s láttad még a zöld lombot is heverni a
rozsdaszín ágak alatt. A kavics koppanása
füledben magas ívű szirtesés volt, s hozzá
élő szomszéd az utcai valóság és nem
eltékozolt hóbort. A szemed úgy kapkodott,
mintha emlékköveket szednél, s abban a
sok emlékben te is még élve ott kerengnél,
mintha az idő futott volna oda a kinn fekvő
tájhoz, s ért volna hozzá egy múló rubrikához
Tegnap este: este voltam. Öreg-
asszonyok csillagokat horgoltak
belém. Egy kisleány aranylabdájának
kaput tartottam, hogy a vágya ott
repüljön aztán befelé. Felhős testem
nehezedni kezdett, vonzóbbak lettek
számára a tavi kukacok, a Hold kagylóján
a Nap felé kóboroltam, s tudtam, hogy a
nap sötétebb felében is ott vagyok. Gúnár
nyakát messzebb húzta egy repülő, s
maga mögött hagyott lármás csíkokat,
a szárnyán dobozokban nappalok torlódtak,
s mind igyekezett volna már lassan kifelé.
Tegnap este: este voltam. Öregasszonyok
vettek tenyerükre, tegnap este: este voltam,
s az ő kezükkel repültem fel az egekbe.
A halottak mindent egyszerre veszítenek.
Te is egyszerre veszítettél teret, időt és
kettőnket összekötő szavakat, anyám.
Már kiélesített testtel feküdtél, amikor kinyílott
fölöttünk az égbolt, s mindent, mi korábban
a föld gyermeke és bolondos játszótársa volt,
fentebbre lendített, és meg is tartott
földtől már elrugaszkodó huzatán.
Testetlen hegyek közé jutottál, pirosukat is
leejtették magukról a hullafoltok, és
csontodból kihullt a velő, a mész, a kálcium,
…, az ég útján egy tiszta gyomrú részeggel
találkoztál, ki halála napja óta nem tudta,
s még csak nem is gyanította: mi a rum;
és láttál rongyos babákat fehérbe átpólyáló
asszonyokat, kik fehér lelkükben meghalt
emlékeket hordtak, mert oly úton jártál Te
már akkor este, amit még népes csapatban
és amit még együtt, mindig együtt –
szétválasztatlanul járnak be a holtak.
S ott, az úton lerakják árnyékukat
rendben, majd összehajtogatják egykor
szétnyíló homlokuk, s aztán tipegő hangokat
követve, már arra, csakis arra fordulnak, ahol
a népes órák cement tömegében egyszer
még előbokázhat az oldalút.
Az oldalút, mely elvisz aztán abba a
nézhetetlen, abba a csillagporos
fatoronyba, ahol, azt mondják, a halottnak
jó is, szép is, és ahol kalapot már egyszer
sem emel az ócska élet nevű bolondgomba.
A haláltól kaptam én valamit. Nem
kék eget, nem aranyhártyás pillangóit
a Napnak, csupán egy kártyát rakott ki
a kezével, amin az emlékek rendetlen
szálai mind itt maradtak… Bogozni
próbálom azóta szálait a kártyarakó
napnak, s keresem a csavargó álmot,
anyám a halottak útján mendegél,
s az én házam jelenti neki a távolt.
Kinn szikár idő van, mindenből épp
csak cseppenként csorog, a deszkalécből
nem lesz ház már, az eső is magára
hagyott egy aljzatot. Koszos az ég,
és durcás, akár egy mosdatlan kisgyerek,
s mindenütt, ahová lépek, tóvá nem érő,
langymeleg pocsolya-szigetek. A kapun
a csengő tört gitárhang, az asztalon
reszelékdarabok, a kávéscsészénk
kávét alig gyanít már, teás lett, akár a
haldokló betegek. A pince hossza most
homálynyi, mindenütt fémes, ugráló
verebek, s alig, de alig hallom azt a hangot,
mit hallani én a még élőktől szeretek.
Igen, egy fénykép készül majd
rólam és rólad és
rólunk is minden bizonnyal,
ha egymáshoz
közelebb megyünk,
s egy pontozódik ki
csupán…
az égbolt.
Ott állunk majd a ház előtt.
Bár állhatnánk akár a
tengerparton is.
Nyitott szemünkhöz
kamerát emelnek,
s a csontig látnak a kamera
mögött igyekvő szemek.
A képen a kezünk egymáshoz
ér. S fehér sirályok repkednek
csontjainkban. Nagy az a
tenger nekik, mely bennünk
hullámzik már évek óta.
A pihenéshez kellően
megtámasztott cölöpök kellenek,
és sirálylábakhoz szokott apró,
érdes felületek.
Tollukon víz csillog,
görbül befelé,
akár a visszanéző napsütés.
S a fotókon felcsap a víz.
Az égboltra támaszkodna ő is,
akár a halandó, ki,
ha testéről leszakad,
az esés helyett inkább
lelkét ereszti szabadon.
Kis gyufaszálakat vettél magad elé,
s mondtad tán:
egy semmi, két semmi,
három semmi… öt;
aztán kilestél egy
szanatórium ablakán,
s láttad: kinn a külvilág
robogó eszmékbe öltözött.
Ültél sok-sok kupéban,
mint egy rendetlen,
saját idegein játszó kisgyerek,
és szétnéztél,
hol az ember-család,
s kaphatsz-e még
kóros emberségtől ihletet.
A külvárosban az éj akkor
jázminokat már nem talált,
a gazdag is csak magának
tapsikolt folyton,
a szobádban meg
üresen állt a tál,
miközben azt latolgattad,
írhatsz-e még
kerekre vágott Nap-verseket
a Holdon.
Az éj udvarában szemedre
vonatok jöttek,
mindegyik mozdony sivítva
neked fütyült;
arcod állomásán félve tántorogtak,
horpadt sínekre rettenve futottak…
ki tudta volna eldönteni
akkor, ki lesz az érkező,
és ki a menekült?
Nőket is szerettél.
Ódádban belőlük lett pára-
szikla, vacsora-meleg, anyaméh,
de lelked mélyén oly
magányos maradtál Te,
József Attila,
ahogy a gyermek, ki még az
öregkor előtt
magába fordul, s hazatér.
Kis bolond voltál,
s mégis érettebb felnőtt,
mint sokan mások,
mielőtt benned
fekete éjjel
teltek meg a vagonok,
s távol időkben is felgyúlnak
a lámpák,
hogy lássuk az utat,
ahol a Te Istened, ha
téged nem találna,
kétségbeesve kóborog.