Kerestél engem…
Kerestél engem, anyám,
te, a halott,
s én élő voltam,
nem lehettem számodra
sem szem, sem száj,
sem elnémult sarok,
kerestél engem, ahogy
a föld alól kivirágzik a
fekete tulipán,
s én csak álltam ott…
Category: Versek
Juhász Anikó megjelent versei.
A halál felé
Az arcát is levette,
szépen rendbe tette,
hogy úgy vigye a nagy víz
Istene elé…
Csónakban ringott
minden csontocskája,
evezőt kötött
a halál reája,
s a halak után új
kísérőtársra leltek
benne a kolibrik,
a léggyökereken
villódzó, súlya-nincs
madarak.
Nézem az emlőjét
Nézem az emlőjét. Mintha csak most lépett
volna elő a korallzátonyok mögül
derekát feszítve az őt kísérő szélnek,
és lenne ő a lány, akit a Nap
minden órában egyre magasabbra
visz fel, és minden órában
szerelmesebbre hevít. Áll,
kezével a sziklát támasztja,
köveket présel a lába alá,
s a kavicsok kis késein
jártatja ujja hegyét. Próbálja a
természetet, keres valamit,
talán az élet s halál határvonalát,
talán a tenger gyermekhullámait,
talán a kagylós meséket, melyeket
itt a parton újra kibonthatna,
talán a rákot, igen, a rákot,
ahogy ujja hegyéhez közelít, s
aztán megáll, mert meg kell
állnia, hiszen a Nap őt minden
órában egyre magasabbra viszi,
s minden órában egyre magasabbra
nő benne a szerelem. Ám, amikor
emlőjéhez nyúl, s ujja hegyével
lesöpri magáról a kavicsok
kis késeit, egyszer csak érezni
kezdi, a korall az ő emlőjében is
életre kelt, s mintha egyre nagyobb
tengereket zárna magába, s a
kagylós meséknek egyre több
szörnye jönne elő, és ahogy
ott áll, s derekát feszíti az
őt kísérő szélnek, már sejti,
hogy lassan ismerni fogja
élet s halál határvonalát,
s még mielőtt arcára az
az alkony ráncait is rávarrná az
ég, ő a halált már nem csupán
keresni, ujjának hegyével
érinteni is fogja majd.
Anyám láza
A láz piros ereit mind kivetkőzte
önmagából, s hosszú csöveken
hozzád kötözte valamennyit.
Odakinn, az ablak mögött cserepekre
hullott szét az este hétórás látképe,
és a kémények úgy ültek ott, mint
füstös képű, tömzsi ördögök.
Reménytelen este volt, lelkemben
mégis fennakadt egy hajnalfonál,
mely azt ígérte, hogy ördögeit
elűzi az este, és sarkantyút köt arra
a lomha, arra a buta ködre is…
Kiskanál zörgött, pohár bukott
egyre lejjebb az asztal sarkán,
és a mobil is visszautasított
minden sms-t… Én meg
hálóingedről leszakítottam
a csillagokat, mert azt reméltem,
igen, az volt bennem, ha
az egeket becsapom,
az éjszaka Téged elkerülhet.
Lejjebb ereszkedett
Lejjebb ereszkedett az ég,
azt hittem, benne megkapaszkodom,
cipőim kis repülői benne
majd hegyesen és biztosan járnak,
felhők ágából rám eső nem csurog,
madarak feszítik ki alattam a járdát,
s taxit sem rendelnek maguknak
az előttem igyekvő angyalok.
Vaságyon
A vaságyon feküdt. Várta a halált,
várta, hogy tüdeje erdejében megnőjön a
lomb, hogy fészküket egyre vastagabbra
építsék a madarak, hogy a tojásokból
kikeljen minden fióka, és szétrepessze
benne az erek földi nehezékét, várta,
hogy a szigetek között időző tavaknak a
partokból elege legyen, hogy a szövetei közt
szaladgáló folyó kiloccsanjon a testén túlra,
hogy a röntgenkép korallvirága dús,
bő gyökérzetű és halálra éhes legyen,
várta, hogy felépüljön benne az a
sugárutakon közlekedő végső metropolisz,
hogy a halál az ő háza tetejére üljön,
s az utcákon véres szárnyakkal
az égbolt repülőterére érjen az
ő menni kész, pilótamadara.
Tapasztalat
Hangszalag. S a konnektor
kemény érfala. Meghajlik a
csönd a súlyuk alatt.
Az utcára indulok,
de előtte ég a postaláda
újságfelhőit eresztem
szabadon. Kinn csillognak
a kövek, zápor futott végig
rajtuk, én meg minden
harmadik lépésemmel a
csigák meszes múltját
kerülgetem.
Egy áldott állapotban
levő asszony lépeget
előttem, csípője ring,
gyereket muzsikál már
a placcra is. Mellette
egy kerékpáros, kereket
görget maga alatt, s egyszer
csak – mindent odahagyva –
az égbe kapaszkodik.
A kerék meg csak görög
tovább, s mellette, az anyja
hasában az élet bicajára
száll a gyerek, s versenyezni
kezd a légi biciklissel,
hármat fordul a tengelye
körül, igazít egyet még
azon a lusta csapágyon,
s nem hagyja, hogy a
sárhányó egész további
életében messzebbre terelje
tőle azt, amit csak saját
bőre tapasztalatán keresztül
tudhat meg bárki, ha kiesik
abból az áldott állapotból.
A halott jelene
A halott most kialussza magát,
az összes időt ráfekteti a
mellkasára. Kis rózsabokrokat
tűztek abba a nagy halomba,
a percek tövises rózsabokrait,
s a halott kialussza magából azt,
hogy volt, hogy fogain tornázott a
napfény, hogy a folyó partján
együtt töprengett a hallgató
fákkal, hogy a nyugtalan vihar
elől csendes házakba csak oly
ritkán futott, hogy fűszálak
hegyére néha csiklandós
izgalommal rá is könyökölt,
és hogy az Istent magához nem
mindennap hívta meg ő.
A halott most kialussza magát,
hisz feje alá tartós párnát helyezett
az idő, és szemében lesátorozott
az a nap, melynek cövekjét
ahhoz a jelenhez kötötték,
amely úgy terpeszkedik
előtte, hogy arra ráfeküdni
neki most már örökké szabad.
Idő
Börtönlakó volt, kinek bűne
az agy pórusaiban
újra és újra megfogant.
Ó, Istenem, mondta,
s a mosdótálba hányt reggelente,
majd izmait megfeszítve magában
egyre beljebb tolta az időt,
míg elért ahhoz a bonthatatlan ponthoz,
ahol egy néma kő ütődik a Holdhoz,
ahol az erek útja már
szűkebbre zárul,
és a telefonról leoldódik a drót,
a priccseken új napot nem zizeg
a szalma, a drogosnak az idegeken
sem lesz fénye és táguló hatalma,
s kulcsait csak zörgeti – zörgeti a
lenyugvó táj,
ahol az ima is szálkás,
a papucsba reggelente
duplakérgű csend bújik,
s ahol az Isten mégis
minden egyes nappal
közelebb engedi hozzá
a bűnbocsánatot.
A szokásosnál…
A szokásosnál hosszabb volt ez az
este, mert az éjszaka csak nem akart
a csillagok mögül kivonulni,
s aztán bennünk is elszakíthatatlannak
bizonyult ez az elnyűhetetlen
fekete szalag,
így hát ráfeküdtünk az ágyra,
s noha testünket kicsit feltártuk
már a hajnaloknak is,
mégis arra gondoltunk,
hogy most… most lett vége
a napszakok pörgéséről szóló
legendának, és
akár az utcán felejtett
bezsákolt holttest,
olyan moccanatlan bennünk
ez a minket tegnap még
gyerekszájjal biztató,
ám hajnalait lassacskán
mégiscsak elfelejtő idő.