Versek

Egy legyezőn volt…

Egy legyezőn volt…

Egy legyezőn volt kiterítve a lelke,
a sok apró redőn átverekedve
magát kinyílt… s aztán máris
csukódott befelé.

Az ablakhoz ment. Az utcára
épp csak egy pillantást vetett.
Előbb az ablakszárnyakat
szorította össze, aztán össze-
csomózta a függöny rojtjait.

A konyhában az edényekből
kipakolta a tegnapot, a
kilincsből kiszabadította az
ajtó lidércfényét, a
sarokba ült, a lábát
maga aláhúzta, s mintha
a mennyezet ágaiba
kapaszkodna, egy jó erős
fogasra ráakaszkodott.

Nézések

Most látod? – mondta a gyermek,
a szeméből bogozta ki a
fényeket, s a tócsa-járta,
még borzongó
kékeket ő vidáman
dobta ki a csöndre,
hogy az, a hangig
elpörögve,
lucskos zajokba
öltöztesse be a fákat,
a rügyező,
hajlongó Máriákat.

Este

Mert mikor, hogyan. Úgy érzem,
valami este van, valami este
vonul még a háztetőn, holdak
és macskák az életügetőn.

Babák szóródnak szét, s ha
az eső leesett, a ketrecekből
kibújik a játék, azt játsszuk,
ki kit talál még, s van-e még
fű a fekvő kés alatt. Aztán
elmegyünk sárba-fagyba,
utat mutat a bádogkerítés,
mert nincs Nap, nincs mellékes az álló
pillanatban, csorog a tó,
üres a pohár és éles a kés.

Szeged alvó szökőkútjai

Most hallgatnak a szökőkutak,
vascsövekbe költözött a
zene vissza,
alszanak Szeged angyalai,
szemükben még az
éjszaka is tiszta;

a Kárász utcán tegnap
egy bronzszobor még
nekünk hegedült,
a kávézókban
megfehérednek a csészék,
és a pincér holnap már
nem lesz egyedül.

A körúton az idő
biciklikre száll,
s kicsit lassítana, ha
autón száguld
igyekvő vezetője;
a kirakatban némák
a próbababák,
egyiket elhagyta
a minap szeretője,

így most már
magányát öleli
magához az üveg-
falak mögött állva,
egy kiskamasz
futtában rákacsint,
s gondolatban máris ráülteti
egy próbababás ágyra.

Óda az anyákhoz

Anyák. Poharuk már akkor
megitat, amikor még világra sem jöttünk.

S nem kell nekünk tengerpart,
hogy a ringás itt hullámozzon köztünk,
mert ha ők kijönnek az utcára,
oly táncba fognak ruhájukon
a len- és vászondarabok,
hogy még az elkóborolt
levelek is visszahuppannak
a fákra.

Anyák, kik, ha mosogatnak, apró
buborékait a letűnt időnek még
egyszer átszitálják,
mielőtt a vizek vad hullámait is
szívükre emelnék,
hogy az Isten onnan
engedje tovább közülük a
legtisztábbakat.

Anyák, kikben véres meggyfa
ring, vagy felkapaszkodik az
útpadkát szegélyező bánat,
ha a gyermek lába botlik,
vagy a szó gyümölcse idő
előtt indul fonnyadásnak…

anyák, a poros úton járók,
a fánkot reggel-este megsütők,

anyák, kiknek ruhájáról leesik a
csat, majd a földre koppan,
s már mindent összetűzne,

össze a boldogságot a
vereslő meggyfákkal,
a poros utat a keskeny szemű
madarakkal, a ringó csípőket az
idők fehér vásznaival, az első szavak
felejthetetlen bölcsőit az elmúlás kis késeivel,

melyeknek élén messzebb táncol
az élet, s messzebb táncolnak
egyszer a levelek is abba a
kavargó messzeségbe,
ahol még mindig sütnek
az anyák, és utánuk hajolnak
friss, kibomló rügyekkel
a néma bokrok és a fák.

Megírom neked, anyám

Megírom neked, igen, megírom neked,
ha tovább már nem élhettél, hát megírom
neked ezt az életet…

Megírom neked ezt az októberi őszt,
melyben hulló levelek táncolnak az
utca fölött, s hajlongó anyák fiaikat,
lányaikat a nyártól egyre messzebb viszik.
Megírom neked, hogy… bár körmenetre
jött az ősz, itt rendben semmit nem talált,
mert semmi nem akart csak úgy, csak úgy
a halálba menni, s csak úgy magától
mindentől elszeretni, csak úgy, tudod,
anyám, meghalni, földbe szökni senki nem akart…

s én látom a fákban a belül rejtőzködő rügyet
s alatta a törzs fagyos bánatát, a kavicsokban
a készülő sorsot, hogy majd messzebb sodorja
őket az eső, a víz és a szél esése, s hogy majd
ráhullnak egyszer ők egy távol, messze földre,
hol jön az ősz, s ott rendben semmit nem talál,
mert semmi nem akar csak úgy, csak úgy
a halálba menni, s csak úgy magától
mindentől elszeretni, csak úgy, tudod,
anyám, meghalni, földbe szökni senki nem akar…

A halálklubban – álom

Éjfél óta várok rád – mondta a halál,
nagy finálét akartam frakkos kiszerelésben,
sötét pettyes nyakkendővel, s most, tessék,
a spájzban ácsorgok, s lesem, akár egy
megvadult gyermek, a bébikaját. Halló
– szól az égi diktafon, itt egy dupla
whisky jéggel még tíz órás rendelés
volt, s a pincér a tálcával úgy maradt el,
ahogy – halál előtt – már pláne nem szabad.

A porcelánfiú, kezében verseskönyvvel

A fákon a lecsüngő levegő; az ősz
akkora erővel hajlítja meg, hogy
szinte száraz levelet formáz benne
az oxigént sietve elhagyó
széndioxid.

Az elemek kavargásában az ügyetlen
idő keresi az egyenesebb utat,
perceket potyogtat valami
nejlontasakba, s nem tudja,
hogy szökhet rá a táj a kamera szemén
át arra a vékony szalagra,
aminek otthona egy műanyag ház
s kerítése a csontszínűnek
megálmodott műanyag fogazat.

A város utcáin reggelente a kirakatok
néznek szembe először egymással,
az egyikben egy bábu meztelen combján
gördül lejjebb a nap, a másikban
egy óra bőrszíjából bújik elő a
vágóhídra hurcolt állatok idővé vált
sóhaja, a harmadikban meg CD-lemezek
mögött ágaskodik egy porcelánfiú.

Mellette könyv. Verset képzelt belé
egykoron a mester, kinek kezében
porcelánná vált a köd, a vágy és tán még
az arany is – porcelánnal áldozott ő
a nagy Istennek, s csupán a porcelán
koporsóktól rettegett.

S a porcelánfiú, kezében a verseskönyvvel,
egyszer csak érezni kezdi a fényes héjú
versek lélegzetét, s ahogy ujja hegyével
megtapintja őket, reped a héj, belülről
út nyílik kifelé, s immár ütemre táncolva
lépked elő az, ami eddig bent volt,
az eltitkolt Európa, az a legbensőbb,
a rejtett zugokban felnövő.

S jönnek és újra élni vágynak a
torzóban maradt s csatákban földig
döngölt házak, új tüzekre kapnak a
kínnal elharapott szivarvégek, a kalap
a meginduló esőben ekkor már
valóban helyére kerül, s betölti, végre
betölti korábban elképzelt funkcióját,
az utakon a kátyúk már nem fél repedések,
minden sejtet alapokig hatolva
elpusztít a kemo… És a lélek zöld robbanása
is messzire hatol: a járdákon vígan
csúszkálva telet kerülget, ropogós könyveket
s még ropogósabb képlemezeket
telepít a járdaszigetekre, s lesi, hogyan válnak
felhőkben repülő fémes pegazussá
a tegnap még báli illatok alatt kocogó,
kemény kövekre kihajtott fiákerek.
Egy mobiltelefon ugrálni kezd az
út szélén, pattog, rohan, hír érkezett
bentről, és ő szóra éhes gazdáját keresi.

A porcelánfiú meg füstgomolyos kiskocsmákra
vágyik, ahol az üvegpohár csak egy pillanatig
él, ahol az öreg pincér az új DJ-muzsikással
a kukák ürítése közben mindig összenéz,
ahol a pizza oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó
lélek, s ahol a terítőn a borfolt a
haldokló agy parányi vércseppjévé válik,
ahol a verseskönyv testébe mozgékony,
halandó élet költözik, ahol a bordára ráépül
a hús, a húson mint apró duzzanat
kivirágzik a lélek, ahol a lányok szoknyája
hajnaltájban az ég fogasára lebben,
ahol a hollók csőréből
a dal a testes virágágyásokra
fekete karcokat húzva ráesik, ahol a
telefonból a tömeg csak lassan és szépen
araszolva lépked elő, és a kagyló,
míg tartja a porcelánfiú, a hangokra
figyel, fekete héjait összehúzza.

S ahogy figyel, …figyel ott benn meg kinn,
egyszer csak hallja azt is, hogy lélegezni kezd
– botolva vágyak macskakövein – a felnőttebb nővé
érett Európa, kezében telefon, asztalán pizza,
oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó lélek,
a testes virágágyásokon vért még nem
szimatol a veres homlokát már égbe emelő
pipacs, az öreg pincér meg leszedi az
asztalokról az üres tányérokat, s ahogy
koccan az üvegpohárhoz a tányér,
mintha egy hegedűszó futna bele az
éjszakába, a szalvétán meg egy nő
szoknyája az ég fogasára lebben,
s már kánkánnak örül az úr, aki nemrég
még egy koldusnak dobott némi pénzt,
de azt már nem mondhatta mellé, hogy
uram, ó, uram, bon soir; s ahogy távozóban a
tükörhöz lép, látja, a zenész a zongorát
hangolja, s amikor leül a hangszere mellé,
még az Istennel beszélget. Ám azt már nem
látja, mégis tudja, hogy a sok éhes kavics
odakinn mint gurul összevissza, mint
koccan egymáshoz ebben a vándorlétben,
ahol autók siklanak egymás mellett
szótlanul, ahol repülők repülnek
egymást mellett egyre hevesebben,
ahol az újságok standjaikon úgy csepegtetik
egymásra a híreket, ahogy cseppjeit az eső
és cseppjeit a méz; s Európa haját
fújni kezdi a szél, telefonjába
hangok futnak, s onnan hangok törnek
elő, a pizza már melegebb, mint a
jövőbe párolgó lélek, már melegebb,
mint a vékonyka tűit földre szegező nap,
a hajnal meg az ég fogasain fennakadt
szoknyák mögül már előtűnni látszik,
de mintha a hajnal pirosával korom
is hullana alá. S már kormosabban siklanak
az autók egymás mellett szótlanul,
és az emberek a telefonba sugdosni kezdik,
hogy ez itt, ez itt még nem a mi alkonyunk,
ez csak az óceánnal ölelkező Nyugat alkonya.

Jelenetek a könyvek életéből

Esőcella. Úgy látszik, az Istennek
kockázni támadt kedve. Aztán meg
újságot olvas, az ébredő emberek
lelke számára a napihír.

A könyv ünnepére készülnek most
a standok. Két könyv – a nyomdából
épp csak kikerülve – még összebújik,
gerincükön már nem olvadt arany
a szerző neve, hanem bőrkötésbe
átmentett egyszer-volt vagy talán
most már lesz… ki tudja, oly vékonyka
az idő szalagja, és folyton megreped,
foltozni kellene talán már őt is.

Amott egy másik könyv, pipiskedve
simogatja egy gyerek, s mikor a jeges-
medve fejéhez elér, egyszer csak hó
hull a kezéből… és a jegesmedve
elindul, kiszáll a képből, s megy,
megy egyenest a gyerek után,
s viszi magával a betűket is, húzva
igen, húzva őket azon a
korcsolyapályán, amit a didergő hó
feszített ki a könyv és a lentebb
mocorgó, koszlott kis szandálon
is megálló, kíváncsi élet között.

Benn a fák…

Benn a fák vonultak újra, vörös-
fenyők és fémes jegenyék, s tőlük
két versztányi útra bukfencet vetett
négy fehér darázs s az ég. November
volt, a templomok fakultak, a száraz égre
száraz nap hajolt, s aztán egy kimért
lendüléssel a kerítésre ugrott rá a hold,
megbámult néhány macskahátat, s látta,
az egértől máris részegek, s úgy vitte
tovább a pengeélű házat, hogy közben
még kettőt léphetett. Kettőre volt az utca,
s kettőzve volt a vágy, a kettőben mindig
benne ült a másik, s aztán belőle vált ketté
a tárgy. A késen is kétélű a penge, ahogy a
testre néz hosszan elfeszengve, hisz földet
túr, mikor az égre ásít, s már magában is
mindig kettévásik. Két diót tör fel, ha a
kamra lomja árnyékot vet az aranyalomra,
mit a Nap hordott oda rendre, hogy
benne az életnek teljen sűrű kedve.
És az alomnak fülledt melegében a
kék penge ereje teljében kettészakít
még néhány aranyszálat, hogy
így kettőzze meg bennük a vázat, s
így villanyozza őket fémlángokba gyúlva,
aztán meg ráejtse az aszfaltra újra, s hogy
így legyen legvégül kettő az ének, hisz
egy készül a sorsnak, egy a vers terének.