Juhász Anikó megjelent versei.
Mozog a virág. Tegnap óta mozog és
furcsa hangokat ad. Pattog a szirma,
nedveit csurrantja a földre, s egy szárán
mászó fekete bogárral hadra kel.
Dühös s lassan tüskeformájú benne a
bibeszál is – menne, húzkodja egyre
feljebb a gyökerét. Összepakolja a
földet maga körül. Aztán éles
harcba indul. Levele akár a puskacső.
Zöld terepruháját igazítja.
S lelke is változik.
Tankká alakul ott legbelül.
Nézem a követ. Akkor is itt volt.
És törékeny volt.
S bármikor szétzúzhatta volna őt
akár a szemek kalapácsa,
átfuthatott volna rajta a
vonatok kereke, s morzsolhatta
volna a Nap az esztendő
ölén körbefutva, morzsolhatta
volna semmivé.
Hatalmunk volt felette.
Mert mozogni csak úgy
tudott, hogy a szél taszított
egyet rajta, hogy élőnek
keze dobhatta völgyeken
keresztül, és dobhatta
akár egyetlen mozdulattal a
halál kellős közepébe is.
Erősebbek voltunk nála.
Mert ő moccanatlan volt,
de volt, s mintha az életbe
elevenként beleragyogna,
van ma is. Az élet felszínének
tartozéka ő ma is.
S mi, az erősek, már csak
félig vagyunk. Te a föld
alatt, én meg nélküled vagyok
halott; de mégis te vagy a
leghalottabb, a moccanatlan,
a halál kellős közepébe hullt,
kinek a kő jelene is idegen,
s akinek már néma, már
apróra morzsolt köveket
sem ringathat a múlt.
A lélek sövénykerítése még
köztük volt, akár a járdatestek
között futó sugárút.
A férfi a nőre nézett,
majd a karóráján
futó időhöz igazította a Napot,
szeme áthajolt azon a
sugárúton, s csupa testté
lényegült benne még
a vágy is,
hosszan időzötta nő szoknyáján,
majd visszaköltözött
a keretek közé fogott
hétköznapok
járdamezejére.
Szamóca, még a szó ízét is érzem,
ahogy először szétáradt a
nyelvemen, s apró magocskáira
egy új, egy teltebb világ települt.
Mert aztán piros húsúak lettek
a kibomló reggelek, a pipacs
már reggel pirosat sóhajtott,
megpirosodott az öreg sufni
szenekhez szokott, hámlott
fala,piros virágokat eregettek a
hadgyakorlaton a világba
kikergetett fegyverek,
piros volt anyám száján a
leheletnyi, a nagy Budapestről
hazamenekített
kisasszonyrúzs, piros volt
könyvemben a város tüdejéhez
vezető út, s ott a szélen, ahol a
gallyakból csak néha tekintettek
ki az arcokban megülő szemek,
mint piros ruhás gyereklány álma is
helyet kapott a távol metropolis
katonáinak elrendelt világból
már alig látható, ám a
képzelet lécein egyre feljebb
jutó, bűvös Kecskemét.
Látod a flamingót? – fél lábát emeli
a földről, hogy rózsaszín tollának
nappala még forróbb legyen, és
a vízben álldogálva mellette
fussanak el a hűvös reggelek…
Fél álomból ébred a lány is,
kinek emlőjén végigfutnak
a férfigondolatok, s kis hegyes
körmén még hegyesebbé
válnak a szűkülő éjsugarak.
A ház a hegycsúcson állt
ma, aztán a völgyekbe húzta le
a délelőtt, hosszasan nézte őt
két platánfa, az élet nézhet
így még – tudod – a kés előtt.
S aztán a gondolat csúszott rá
a tájra, fényképet csinált magáról
az ősz; abban volt két ajtó, két
platánfa…, és két macskát söpört
az ősz tovább – mikor a völgyekben
ő is célhoz ért, kettőt legyintett, s
lassan még így beszélt: nahát…, nahát.
A csendben álltunk. Kémleltük a
jövőt. Az égen levegő-zsákok
közeledtek felénk. Az egyik a
város zaját hozta, s leejtette
a mező moccanatlan víztükrére,
oda, elénk. Nem volt sem Dunánk,
sem Tiszánk, csak álltunk feszesen a
kettő közén. S ott, az igyekvő
Aegopolisban, ahol
homok aranylott,… pillangót
magából nem kibontó féreggé
vált a kettőnkben csúszkáló remény.
Repülők köröztek felettünk.
Tanácstalannak látszó, megkergült
égi bogarak. Az ejtőernyőkön a
jövő hintázni látszott. S nagyot
huppant egy égre kapaszkodó,
várost utánzó fa alatt.
S megszólalt a gong,
tragédiát alapozott
a város szélén megrendezett,
ünnepnek induló kecskejáték.
A városban a növekvő szőlő
Istene otthont kapott,
te meg egy perc alatt
ünneptelenné tetted magadat.
Egy folyosóra emlékszem,
onnan nyíltak a magukba
forduló szobák,
kinn,
az ablakok előtt
repülő-forma nagy bogarak
döngicséltek, s benn
a folyosó hideg kövein
indulatból indulatba
járva vonultak
nap mint nap a katonák.
A ház előtt egy füves udvar,
csizmák elől futott
messzire egy
veréb; anyám lelke
érzékeny úri
porcelán volt, s mellette,
apám, a te szívtájékod –
ágbogas volt, levélkét
hozott, s hogy kerítés
mellette ne nőhessen,
az aszfaltútra tért.
S hoztál kérő virágot is,
ha anyám bodza-kezén
megsúlyosodtak a
gondok, de előtte te
intézted úgy,
hogy megszólaljanak benne
még tavasszal is
a télből kilépni
alig tudó,
mázsányi súlyokat
fel-le görgető
vészharangok.
Nyelved oly mézes volt,
hogy kaptárnak használta
már a kényes
méhcsapat,
ám kezed is ütött olykor,
ha úgy gondoltad,
hogy ütés növeszt
fel szép magasra
tűrő alázatot,
és fog vissza
hályogos erővel
lázadó, síró hangokat.
S hol voltam én? Ültettél
szavaddal nyárba, télbe
és magadhoz is fogtál
néha, de ez oly
ritka esemény volt,
mint ahogy ritkán lesz
királlyá a sárosabb
életbe átvarázsolt,
bőre udvarába
belepréselt,
onnan időnként
kilépő, megváltást váró,
mesebeli béka.
S bár már elhagytuk
kétezret is, és sejtjük,
mi az, hogy emlék-kamera,
sőt azt is, mi a virtuális,
gyermeknek
mégis a szülő a
legállandóbb udvara,
s ha őt, őket
nem találja,
a konyhában, ott,
az asztalon sír, nyüszít,
s alig tisztít már
a mosogatótál is.