Juhász Anikó megjelent versei.
S ráereszkedett az útra a lépte,
lassú volt, óvatos,
csak kimérten tördelte
maga előtt a csendet,
s árnyékból sem építkezett
duplán, mert ő maga volt,
ahogyan maga van
a házfal, amíg tető
nem kerül rá,
maga van a horgolótű
hegyén a félig kész
hurok, magára marad a
kéz, ha gazdája testét
már csak az út kövei
görgethetik összébb,
s ahogy a körömcipő
mellett magára marad egy
reggel az álmos férfinép.
Várták egymást –
ő a kapu előtt,
s mikor egy bicikli fordult be a
sarkon, szőke copfján még rántott
egyet, derekán az övre még
ráreppent tenyerének vékonyabb
ágra kívánkozó madara,
s felejtett mindent,
lábast a mosogatóban,
a küszöbön a tegnap véletlen
összetiport darazsat,
a hűtőben a sok beteljesületlen cetlit,
az ágy felett a polcon az
emlékek testes ládikáját,
a cipőt, mely tegnap még
vele összeforrt, s csak előre
nézett, szeme már bontotta
a járdák nyugalmát, s
mintha egy szobrász
öntötte volna formákba a
saját csontjait, úgy lépett
ki lassan, szépen önmagából…
s úgy építette rá
arra a koszos kis utcára a
férfit, a trikótlan Istent,
aki az övé lehet
még egy fél napig.
Aztán búcsúzunk, mikor eljön
a mi éjszakánk is. De előtte
kiszaladunk még egyszer a tágas
mezőkre, mutatunk a bennünk
szandálon futó gyermeknek
ámuló búzavirágot, pipacsot,
az ablakhoz megyünk,
sistergő életeket
látunk, férfi karját az
asszony derekán,
házakat, sok csak félig
felépítve… s látunk
csészéket, ahol
aranyteára talál Istenünk,
és követ, amely lelkünkből
hullott ki, hogy aztán megint csak
rákönyökölhessen egy íródeák,
bokrokat, ahol a csiga
még égbe felvezető
esőt keres,
macskát, ki az egérhez
az utat már döcögősen
járja, kést, mely alatt a
zsemle már alig vékonyul,
diófát, ki elindult,
hogy híreit
hozzánk is elhozza,
s megsúgja, a halál
után fényesebb az
égbolt, a mező meg tágasabb.
Mert az Istennel mindennap
szemben állunk,
s az előszobákban
mindennap letesszük a
poros cipőt,
a tükörben angyalt vagy ördögöt
látunk, s az örömidőből
kiűzzük a télidőt.
A gallyakból leveleket
bontunk, s mint könnyű
szárnyú lepkét
hessentjük el magunktól a
gonoszt, a tükrökben
más magunkra találunk,
s töprengünk: kívül
vagy belül lehet az, mi
két magunkra megoszt?
Mert az Istennel mindennap
szemben állunk,
s az előszobákban mindennap
vetkőzhetünk,
a jövőnkben ördögöket s
angyalokat látunk,
s mi néha tőlük, máskor meg
magunktól remegünk.
Fáradt fákon hó kapaszkodik.
Csupa élet. A mennyekből jött,
mert a földről álmodott.
Arról, hogy fehér ormai hegyén a
feketebodzák is kinyílnak, a
gallyakon a feketerigók hangja
még a tél bölcsőjében is ott marad,
fekete ruháját a fiatalasszony a
tükrös szekrénybe úgy teszi be,
hogy halott csecsemőjét fel ne
ébressze, s kinn a fia, ki
a lábasok üres zenéjét hallja,
az ünnepi fehér ing örömével
várja majd a holnapot.
Ennek a méhecskének nincsen
szárnya, ez a méhecske virágok
nélkül él, a lánynak, ki a szárnyát
letépte, nincsen szempillája, szemében
nyílt ajtókra talál az eső, a köd,
s nyílt ajtókra találna tán még a
méhecske is, ha magának szárnyat
akarva visszarepülne a lányhoz,
s minden szúrásában ott lenne a
vád, nos, ilyen a virág, ha méhecske
nélkül él, ilyen a lány, ha szempillák
nélkül élni kénytelen, s ilyen a világ,
ha leszakad róla az, ami hozzátartozik.
Az utcán egy fekete fólia.
Alatta halott.
Ő nem remeg.
Infarktus – súgják a népek.
Nézem az elomló léthegyet.
A fólia véges végén cipő.
Sérült, mint rágott sütemény.
Amott a másik lábbeli,
figyeli egy-két házbeli:
cserzett,
akár a félrefordult ember,
ha unt-öreg és aggkemény,
s csupán az arcok kicsiny templomában
esdhet feloldó bűnbocsánatot
a vánszorgó és földre hökkent menetért.
Valaki lélekvirágot hozott.
Siratta e semmi kis állatot.
Testének virág kancsójába
színes pártákat hullatott.
Hegyhát mögül jöttek ketten,
gyors futással, ernyedetlen,
önfenntartó volt a pára,
modellt ült az ősznek tája,
modellt ült a pillanatnak,
modellt ült a vagy-vagyoknak,
élte ő a sirályokat,
fémes vízi-királyokat,
zakót cserélt, lombot oldott,
elnémított két harangot,
szó vizéből jöttek ketten,
úsztak ők is ernyedetlen,
döglött vizen meg-megálltak,
de a szónak nekivágtak,
*
hatalmasat ittak, s szóltak,
mindig másban kóboroltak,
önmagukban – ott nem voltak.
Majd ha fatutajon jön a gondolat
s a folyó lódítja tovább neki-
támasztva gyorsívű, hosszú homlokát,
ha nem szorít úgy a táj sok apró gödre
s a dísztelen jelek görögve
fordulnak ki önmagukból és
építenek, akár a hasznos tolvajok, a
táj felett házat, illatot, ha a
gondolatnak érezni is lesz majd kedve,
nos, akkor épül fel eszes történelme.
S lementünk a víz partjára, mert
szemedben rémület vizeit hordtad,
sovány halak úsztak táguló pupilládra,
hisz egyszerre fogynak és megnőnek a holtak.