Várták egymást –
ő a kapu előtt,
s mikor egy bicikli fordult be a
sarkon, szőke copfján még rántott
egyet, derekán az övre még
ráreppent tenyerének vékonyabb
ágra kívánkozó madara,
s felejtett mindent,
lábast a mosogatóban,
a küszöbön a tegnap véletlen
összetiport darazsat,
a hűtőben a sok beteljesületlen cetlit,
az ágy felett a polcon az
emlékek testes ládikáját,
a cipőt, mely tegnap még
vele összeforrt, s csak előre
nézett, szeme már bontotta
a járdák nyugalmát, s
mintha egy szobrász
öntötte volna formákba a
saját csontjait, úgy lépett
ki lassan, szépen önmagából…
s úgy építette rá
arra a koszos kis utcára a
férfit, a trikótlan Istent,
aki az övé lehet
még egy fél napig.