Az úton ment, előtte két fa sötétlett,
mögötte kettő olvadt össze az árnyékával,
sötét kendőjét a Nap reggelente nem
bogozta ki, ruháját konyhaszag járta át,
halott csirkékre és merev gyümölcsökre
emlékezett, egy tálkában vitte megmaradt
fogait, s ahogy meghajolt, ráncot vetett
rajta az ég, és sok apró ránca lett a
csillagoknak, apóka öreg botját
kívánta magának, de apóka már rég a
földek alatt aludt, s ő igyekezett az úton,
az úton, ahol két fa sötétlett, kettő meg
összebújt az árnyékával, mennie kellett,
mert délben jön a halál, s őt találkozni
délre hívta meg, mikor a Nap rálát saját
árnyékára, akkor lesz ővele egy hosszú
beszéde, kendőjét fejéről akkor veti le, a
konyhaszagot akkor ülteti rá a felhők
havasára, halott csirkéknek akkor ad
enni kicsinyke magot, fákról az
árnyékot akkor töri le, hogy
beletegye az ő nyikorgó kosarába,
hogy olyan szép halott legyen,
akár a fák az úton, akik ott
sötétlenek már reggel óta.

2011