Hozzá mentem. Vittem emlékét a régi nyaraknak.
Zöld felfutását a tájnak s annak a különös rohanásnak
izgága lépteit. Ünnep volt akkor minden, valami
nagy-nagy ünnep (máig elhatott). A virág tudta színét,
a szoba terének megnyílt ragyogását, s kezed… kezed a
türelem váró, majd vágtató útjait. Bennünk ismert a rét
magára, bennünk a ház s akácaiban az oktalan
kis liget. Hogy a fiatal felejtés mikor
kezdődött? – a virág színében, bukott cserepeiben
az épülő szájnak vagy azon a résekbe csukható
vékony éjszakán? Mert jött. S nem alszunk azóta saját
szemünkben sem. Teszünk, mint ki szót vált,
mint kinek dolga van a léttel. Én elkapom, te elkapod
a szavak rézsútos zuhanását. S ő fáradtan nyelvünk
megtartó erejére költözik. De, jaj, micsoda játéka az
a régi nyaraknak, mikor a körvonal ünnepes magaddal
szobákat nyitva, kulcstól eloldva újra megtelik.