A halottak mindent egyszerre veszítenek.
Te is egyszerre veszítettél teret, időt és
kettőnket összekötő szavakat, anyám.
Már kiélesített testtel feküdtél, amikor kinyílott
fölöttünk az égbolt, s mindent, mi korábban
a föld gyermeke és bolondos játszótársa volt,
fentebbre lendített, és meg is tartott
földtől már elrugaszkodó huzatán.

Testetlen hegyek közé jutottál, pirosukat is
leejtették magukról a hullafoltok, és
csontodból kihullt a velő, a mész, a kálcium,
…, az ég útján egy tiszta gyomrú részeggel
találkoztál, ki halála napja óta nem tudta,
s még csak nem is gyanította: mi a rum;
és láttál rongyos babákat fehérbe átpólyáló
asszonyokat, kik fehér lelkükben meghalt
emlékeket hordtak, mert oly úton jártál Te
már akkor este, amit még népes csapatban
és amit még együtt, mindig együtt –
szétválasztatlanul járnak be a holtak.

S ott, az úton lerakják árnyékukat
rendben, majd összehajtogatják egykor
szétnyíló homlokuk, s aztán tipegő hangokat
követve, már arra, csakis arra fordulnak, ahol
a népes órák cement tömegében egyszer
még előbokázhat az oldalút.

Az oldalút, mely elvisz aztán abba a
nézhetetlen, abba a csillagporos
fatoronyba, ahol, azt mondják, a halottnak
jó is, szép is, és ahol kalapot már egyszer
sem emel az ócska élet nevű bolondgomba.