Tudtad, hogy Budapest szerelmes
volt beléd? Szerelmes abba a
csupa csont, törékeny lányba,
akinek ölelni – anyját elveszítve –
már csak Budapest maradt?
Aki ott álldogált.
Kaparta a kabátról a foltot.
S lábára csak éjjel
álmodta rá a fehér kopogású,
elegáns cipőt.

A lódenkabátján mindig
átfújt a szél, s a vakolat
mellé rendre lehullt a
levél, s cserepek
képződtek az emberek
száján, ha a szó arra
terelődött, mit rejthet a
mészfal mögött a ház,
s hová igyekszik a
hegyeket megkerülő
omnibusz.

S láttál az évek múlásával
folyóban rózsát, margarétás
halat, s láttál kagylókat,
melyeknek héjait csak a
megindult képzelet
és a te ujjad
feszíti szét;
s mi ott a vizekre
mint fantázia tapadt,
úgy cikázott,
úgy cikázhatott,
ahogyan magát a szerelmes,
a legszerelmesebb vihar teríti szét.

S Budapest megszeretett
téged, azt a gyermekből
felnőtté formálódó nőt…

s mikor a házak kapuján
a félelem mint szennyes
homály ingott, ő a
te tisztaságod
feljebb,
a képzelet
emeltebb tereire
repítette szét.