Igyekezett homloka fölé, igyekezett
a szégyen fölé, igyekezett az el-
érhetőség fölé, s látta magát a
lépések utcáin albumba csukódni.
Hozzáért a kéz, hozzányúlt a
ház, ráhangolódott a törzs,
s megözvegyültek mögötte a szem
félig kilendült lombjai. Hosszasan
aprózódott a haj, hosszasan készült
rá a föld, hosszasan nyúlt maga
mögé a pillanat mint elhagyhatatlan
trambulin, s ott feküdt, mint
nyelvünkön az ég, két fa közé csip-
pentve a téli délután, nem mondta:
hó, nem mondta: gőz, még azt se böffentette
tán: mi újság – újra kocka, kő -,
fű, netán ledérebb fűöröm, esetleg
orr vagy más apropó okán: orángután?