Kitárult akkor a sejtelem,
a gyorsuló, a működő,
s testbeszédeit lóbálta bennem,
oly átlátszó volt, mint a légkör,
s oly kaotikus, rendezetlen.

Sírdogált, magára gondolt,
szétrepült, mint a nyári zápor,
a reggelekbe kikiabált,
folyton csak önmagát mondta,
gondolván: ott van nyugvópontja.

Deszkákon táncolt, szót emelt,
fülembe súgta néhány gondját,
nem kérdezett, s nem felelt,
golyókat görgetett egy lyukba,
játszott, csak játszott a sejtelem,
s kapaszkodott egy tört ladikba.