Mert mindig eljön az a pillanat,
amikor az emlékekben teljesebb a
test, mint a valóságban.

Fekete gyűrűi az égnek
ekkor olyanok, akár az éjszaka
tengerén lassan pörgő
gyűszűvirágok.

Bennük sok kicsi varrónő
tűket villogtat, s a lelket,
e fehér vásznat, egy
távoli, egy moccanatlan
rámára helyezi.

És a test, melynek
széthulló darabkáit a
földalatti városban a
taxira szálló idő hordta szét,
az égi varrónők tűinek
hegyén új életre kel.

Aztán piros kelméken
rohanni kezdenek benne a
nyughatatlan erek is, és a
tüdők meghímzett
falombja újra, igen, újra
lélegezni kezd.

Az ágy szélén ülő,
csodákat áhító, apró emberek
álmukban földi
villamosra
szállnak…,

s hogy mellettük legyen…,
a tűk hegyén felnövekvő
testnek emlékeikben
jegyet váltanak.