Ahogy a Tisza számos hasadékán
egy arc nézett át hozzánk, s zavart
grimaszait parttól partig dobta a víz,
úgy egyensúlyozott a
ház, s mélyének képtelenségén
átfeketéllett a forma.

Feszes utcák, kapukra zártan,
mintha a csend (közben) hangot
emelne, a kő szemérmes – a
tárgyak alaktalan ősfejedelme ő,
ha kell, mészködöt állít mindenhová
léttel versengő, nagy fegyelme.

Falak, járdák kiterjedt nyugalmát
naponta húzza-vonja, időnként mutatja
pirosló kőbelét (mint történelmét)
fölszakítja. Hadd folyjon messze,
utca hosszat, meggörbült agyvelőkön túlra.
Sisakkal jár az ember oda, hol a ház
piros, piros, akár a torka.