Elcsodálkozott a tényálláson, hogy a Hold
ma éppen nem kerek, s szükségképpen bekövetkezik
majd a sötétebb éj is. Leült a gondolkodók
padjára, s hallotta, hogy beszél el egymás
mellett sokszor a fű, a virág és az ember,
s mégis ideillik minden szó, minden kifejezés.
Nevén szólította a Napot, s anélkül, hogy
valaki látta, hallotta volna, nevén szólította
a kék eget. Benne volt ebben egyszerre búcsú
és érkezés is, a gyerekkor párája s a felnőttkor
fülledt gőze, benn szorult ebben minden szükségszerű
és véletlen szerzemény. Rejtélyes nap volt ez,
csillagtanyákon élhet meg ilyet az ember egy
nyárvégi és időfeletti napon. S nem tudta,
sem vidéki házát, sem más lakhelyét nem
fogja látni, ha a Hold citromszeleteit majd
gondosan egymás mellé rakja, és sárguló
fényével hosszasan elidőz a körforma arcokon.