Kinn szikár idő van, mindenből épp
csak cseppenként csorog, a deszkalécből
nem lesz ház már, az eső is magára
hagyott egy aljzatot. Koszos az ég,
és durcás, akár egy mosdatlan kisgyerek,
s mindenütt, ahová lépek, tóvá nem érő,
langymeleg pocsolya-szigetek. A kapun
a csengő tört gitárhang, az asztalon
reszelékdarabok, a kávéscsészénk
kávét alig gyanít már, teás lett, akár a
haldokló betegek. A pince hossza most
homálynyi, mindenütt fémes, ugráló
verebek, s alig, de alig hallom azt a hangot,
mit hallani én a még élőktől szeretek.