Tudod, hogy milyen a mozgó félelem, amikor
tested elúszik a tárgyak szivacsába, és a redőnyön
csak úgy mozdul az este, mintha tested barlangjába
ő is csak belesne, s azt gondolod, hogy a világ most
panziót váltott, s jobb, ha nem veszünk már utcai
kabátot, és úgy látod, benned ácsorog és dől jobbra-
balra mindaz, mi addig kinn virágzott: a szorongások
parkja, no … és az istenkém, hát ő is modortalan, a híre,
akár a hó – s most még is odavan…, amott nyújtóztatja
szegény a lábát, nem mondta el ő sem a napi imáját,
hisz címeres pecséttel levelet kapott, hogy a szeretet ma,
hoppá, betört egy ablakot, annak meg széttört az az
üvegnyelve, és mindent mintha egyként csak magába
terelne; titkos haldoklók és házias szeszélyek, fejtetőn
megálló, falra felkent képek, ingerlékeny esték félig
kiművelve, közöttük az ördög is biz’ Isten üdvös
önmagára lelne. Lenne kölnivize, fekete, spriccelős, és
a lét is minden pillanatban a gonosszal viselős. Könyvekben
feltűnne az iszony komolysága, lassan, akkurátusan
– miként tudós cédulázna. Lenne benne tudat és persze
leszolgált idő, a gyógyító techné meg imádott szerető.
Olvasna s próbálna – mint női illatot – olyan technikát is,
mi eddig gyorsan kész halálokat hozott. Körbeudvarolná
a halál puha testét, hatékonyan hozná közelebb az estét.
Karját simogatná, enne pirulákat, konjunktív szerepre
ítélné a lábat. Törvényét keresné a mulandó létnek, reális
sorrendjét a feltörekvő szépnek, lenne Thanatosza néhány
tranz-akció, előbb egy kis lét, s aztán már nincs, látod,
semmilyen kibúvó. Így hólyagosodik fel elménkben a
halál, mely sokadik hatványon sürög-forog s … megáll.