A minap épp filmet néztem, hol egy nő fennhangon
azt mondta: nos, Bástya úr…; tudtam, narancsként
zöld citromot ettem, s e név mögött a
messzi kor lapul.

Matt volt a kor, s oly fekete-fehér, akár a
ködben a fekete bodza – s noha királyt ő nem
veszejtett, riadt futóként cikázott
sok-sok bokra.

Paraszt éhezett, pincében disznót vágott, s ha
Bástya úr jött… ment a ló, ki oly gerinces
volt, meg olyan nyeszlett, hogy vígan magára
tűzte egy karó.

S bár a mi Bástyánkban sem a zene, sem Erkel
nyomokat mélyen nem hagyott, attól még
mattot az embervilágnak hetente adott,
hiszen… adhatott.

Bástya úr aztán úszni vágyott, és bő, langy
vizet kerített a Hold neki – mert ki elvtársként
úr volt, az úszni vágyik, s a vizet a
Holdon szereti.

S ha a kisember nyolc mezőt látott, mert álmába
még hetet befútt a szél – szemét nyitva, már
Bástya úr homálylott, ki a szavaknál
is túlabbra ér.

S míg királynő nem lett az asszony, ki tudta,
a bodza ott kinn, hol fekete, a ló folyton azt
kérdezte, ha az úr megjön, akkor én,
vajon, leszek-e.

És ugrott a ló, “bocsáss meg, ó, én királynőm”,
így mondta nejének a ló, ám sejtette,
szava túlontúl ékes, az ő korában
ez már nem való.

Szántottak mezőt, fekete-fehéret – látsszon,
hol nyugszik majd a hóvirág…, és tudják,
hol kapja le az ég a Napról a rebellis,
fülledt bóbitát.

Ürült a tábla, kókadt a mező, és cipőjét lopta
a paraszt messzebb; bár közben attól félt,
egyszer rászólnak: hé, a lábadat,
azt hol szerezted?

S míg jattolt a boltosnak a lány, ki folyton vert
csipkéket vitt, cipelt haza.., egy sakkjátszmában
már mattot kapott a honderűben épp
nem fürdő haza.