Az est, az est labdahéjai.
Földobom, leesik legelső rétege
a ködnek, s a hegyeknek dőlve kissé fennakad.

Akár a város, oly különös az
ember, esténként összevissza
izzás s idegen tekintet a megtérők
szemén. Föl-le sodródnak a házak,
s a kapukból hosszú lépésekben
megindul s utánunk jön a legismerősebb
magány. Kövenként függeszkedik belénk
az utca, villamos húzza a leselkedő tér
felé, s a csörömpölés a talpfákon
végiggurítva a végállomásra érkezik.

Várunk. Mert álmaink nejlon-
zacskójában hússzínű lazacszeletek
a házak s tengerhez lefutó
csiganyálak a kényszerképzetek.