Némelykor azt hisszük, elég
a hídon végigmenni, s ahogy
Ali hodzsa a kádihivatalt,
úgy érjük el (kijátszva
belső önmagunkat) a törvényes
padlódeszkát s alkonyattájt
az utolsó házat, mit az élet
magából még “Nur kein Skandal”-t
szavalva kitakart. S míg megyünk az úton
(ahogy az öreg egykoron Rogaticában
az úton mendegélt), csak sejtjük: az út
végén valaha széljárta, nagy kapu
állt, hogy mázsás nyílásain térítő
optikába fogva egyszerre túlsó messzeségbe
s jóleső nagy közelbe csúsztassa át a
szétnyíló veszélyt. De mióta külön-külön
lépünk rá minden hídőrző čaršijára…,
azóta köveket dobál a Drina, s forintban,
dínárban számolva is apad az ünnep-
nap, apad az ember, apad a halban a
hús, s apad a széttöretlen szálka.
S míg Lotika csukja-nyitja házát,
s ügyel a pókerarcra is, a víz kimossa
belőle minden álmát, megmarad ő s
marad a nagy szemű kavics. Ősszel
már fáradt s aztán szétbonthatatlan
selyemkötelek közt föl-le jár, ezer-
kilencszáz… – dadogja – (mennyi?),
mennyi is? – s szemében végül összeáll
ház, halott, fű, macska, kapualj s hozzá
a szabály, ezernyi házszabály.