A föld, akár a felnyíló szemhéj,
termőre fordul. Néz. Kezdethez
formát és folytatást keres. Gyökérhez
törzset, levélhez gallyat illeszt
ő, villámot morzsol a szélnek
oldalán, s mellé sodródik gyors
elfutó alakban a tó, a rét s a
képzelet ingázó lélegzése is.

Majd kerítés. Majd derékig vetkőző

kések. Az udvar is harmadolva
van. Egy tükörben a fordítottba
érek: törzs gyökérre zárul, gallyat
ereszt a kicsorbult levél. A villám
az ágakra fordul. Haragszik, támad,
s az esetlen földekbe kap. S győz
a szél kegyetlen ornamentikája.
A gyökértelenségbe visz tovább
az út. Kivájt medrébe dobódik a
Semmi, s mi onnan föltolul,
a szemhéj alá préselődni sose rest.