Nyitott verébszájjal az estére
vár a szürkület, s apró leveleit
az ősz, fészeknek, mellé dobálja.

Lombjáról élesen leválik a tölgy
– s mint ki nyakszirtből hirtelen
visszanéz – különvált törzsére vetkezik.

Feljebb csúszik az ég kicsit,
s tereknek kitakart szélein
sárga virágú csillagokat úsztat.

Az ember megáll a földnek
közepén, dobbant, s csákányát
feszíti a rátörő holdnak.

Napraforgók inganak az ütés
peremén, s egy váratlan
mozdulattal leejti magát az ég is.